És hát Greenwich, Greenwich az maga a csoda. Olyan nyugalom szállt meg, mint változatos huszonnyolc évem alatt kevésszer. Ott volt az a domb, rajta meg a csillagvizsgáló, a parkbejárat viktoriánus, mögötte a látkép (a Canary Wharf biznisznegyed) indusztriális modern, mókusok és galambok mászkálnak a nagy zöld felületen és én vihogva ugrándozom az időzónavonal felett oda, majd vissza. Kiváló szórakozás.

Hétfőn soppingolás volt, könyvesboltban, meg főként ebben az üzletben, kedden pedig megvalósítottam, ami először bevillant, amikor értesítettek, hogy megnyertem az ösztöndíjat: kiültem a Hyde Parkba egy könyvvel és a napsütésben olvasgattam órákig a lenti képen látható nyugalmas tájban.

A tanulással is haladok, az anyaggyűjtés után már írni is kezdtem. Itt egyébként csak azt nem tanulja meg az ember, ami ellen foggal-körömmel tiltakozik. Hagyján, hogy az egyetemi számítógépemről minden fizetős folyóiratot ingyen elérek, de a könyvtárban rendszeresítettek minden tudományágnak egy nénit vagy egy bácsit, akihez oda lehet sétálni és órákig foglalkozik adott témával, kikeresi a legalkalmasabb szakirodalmat, tanácsokat ad a könyvtári kutatáshoz. Le vagyok nyűgözve.

A másik, amitól le vagyok nyűgözve a közlekedés. Ugyan van, aki szerint elbutít, hogy mindent a szájába adnak: szerintük semmi kihívás nincs abban, hogy mindig lehet tudni, melyik vonal van lezárva, melyik metró késik, milyen nevezetességhez kell kiszállni ennél a megállónál, melyik vonalon utazol éppen és milyen irányba. Nekem egyelőre élvezet, bár az is lehet, hogy csak idő kérdése, most olvastam ugyanis, hogy az egyik metrómegálló mellett élő lakóközösség beperelte a metrótársaságot és meg is nyerte a pert, ugyanis túl hangosnak találták, hogy óránként ötvenszer bemondanak valamit. Amúgy az nagyon érdekes, hogy soha nem háborognak. Ha váratlanul leszáll a buszsofőr, mert cserél a kollégájával és negyedórát számolják a váltópénzt, senki sem morog. Ha hosszabb időre megáll a metró az alagútban, a sofőr szórakoztató megállapításokkal értékeli a helyzetet, még vigyorognak is.

Néhány apróságot otthon is bevezetnék, hogy ott is mindenki kicsit többet vigyorogjon: például a felújítás alatt álló mozgólépcsőre írt érdekes adatokra gondolok („Ez a mozgólépcső annyi utat tett meg, mint a Föld-Hold távolság. Most elfáradt.”), vagy arra az elitista, de tetszetős megoldásra, hogy kasztingolják a metróban aprópénzért zenélőket és csak az kerülhet be, aki jó.

Ha sztereotip és általánosító akarnék lenni, akkor elmondanám, hogy a britek nyugisak, mosolygósak, udvariasak, mindig nagyon kedvesek, mindig nagyon segítőkészek, mindenben rendelkezésre állnak, ráadásul még őszinték is ebben, de egy bizonyos szint után nincs tovább. Onnantól nincs bebocsátás, csak a mosoly marad. A szomorkásnak bélyegzett magyarok a britekhez képest élénk, mediterrán szenvedélygolyónak tűnnek innen, és igen nagyon hiányoznak. Szerencse, hogy nem akarok sztereotip és általánosító lenni.

Kicsit beteg vagyok, de nem érdekel. Itt vannak Wildi csodás fotói, itt pedig egy szép wc-freskó a Hyde Park bejáratánál: