Ide nekem a fish&chips-et

Van valami bájosan kielégítő abban, hogy egy délafrikaival párban egy belga és egy kínai ellen játszom aktivitit egy olyan nyelven, ami nem a sajátom és nyerek. Az utolsó előtti napom (kiszámoltam: a száztizedik) pontosan olyan volt, amilyennek kellett lennie: találkoztam mindenkivel, akivel szerettem volna, és a csodálatos Brick Lane-en időztem délután fél 3tól hajnali kettőig.

 

Szóval száztizenegy (úgyis mint 111) napot töltöttem Londonban, három helyen laktam, két egyetemre jártam, soktíz új barátot szereztem, három vidéki városban időztem, valamint megszámlálhatatlanul sok humuszos pitát ettem avokádóval és paradicsommal. Juteszembe, ez itt egy pub vécéje Islingtonban, amelyben gusztusos sonkareklám van a sloziajtón.

 

Összegzés mániás vagyok, de most képtelen vagyok rá. Újra a repülőn ülök, kétórás késéssel igyekszem Budapest, vagyis a valóság felé. NAésakkor még egyszer a parák, amelyek az indulás előtti mínusz kettedik napon, vagyis 113 nappal ezelőtt felmerültek:

 

- magányos leszek: HAHAHA.

 

- unatkozni fogok: HIHIHI

 

- a pasim elfelejt: BRUHAHA

 

- unokahúgom, aki imád és akit imádok, elfelejt: HÖHÖHÖ

 

- a professzorok le sem szarnak, nem haladok az írással: HM

 

- nem értem meg, amit kedves angol barátaim mondanak: WELL, HIHIHUHU, INNIT?!

 

- nem találok kosárcsapatot: HE HE HE HE

 

- kurvanehéz Pityukát képtelen leszek A-ból B-be, majd B-ből C-be egyedül átrendszerezni gyalogszerrel: JOGOS PARA

 

Ma van az évfordulója a három évvel ezelőtti metrós robbantásnak, és bár többen is állították, hogy tragédiák évfordulóján nincs még egy tragédia, azért inkább nem szálltam a metróra. Elolvastam viszont az újságban 7/7 hét túlélőjének történetét: a lányét, aki örült, hogy tudatánál van a Kings Cross és a Russel Square közötti szakasz detonációja után, ugrott volna fel a földről, hogy segítsen másokon, de észrevette, hogy nincsen lába. A bácsijét, akinek az unokaöccse volt az egyik öngyilkos merénylő, az átlagos huszonkétéves, aki közgázra járt, születése óta Londonban élt és senki nem hitte el róla. Az öregúrét, aki igazságtalannak tartotta, hogy a fiatalok helyett nem ő veszett oda, de folytatta megszokott életét egészen 8 hónappal a robbantás utánig, amikor egyik unokája játék közben keservesen sírni kezdett. Eszébe jutott a tudattalanja mélyére ásott  jajveszékelés, idegösszeroppanást kapott, azóta pszichiátrián kezelik.

Múlt héten öt nap alatt öt tinédzsert késeltek halálra, egyikük - az eddigi tizenhét fekete gyerek után - a helyi Szomszédok, az Eastenders szereplőjének öccse. A fehér áldozattal együtt minden eddiginél nagyobb figyelem került a nyilvánosságban a késelésre. A Scotland Yard kiemelt célpontja a knife crime lett, és még Boris polgármester is megváltoztatta a véleményét: eddig bagatelizált, statisztikákra és városméretre hivatkozott, most azonban óva intette a gyerekeket, hogy bármilyen incidensbe avatkozznak. Másnap mégis halálra szúrtak délnyugat-Londonban egy fekete fiút, utolsó szavaival az anyukáját hívta és kiabált, hogy nem szeretne meghalni.

Tarantino-gyilkosságként hivatkoznak a lapok arra a kettős gyilkosságra, ami múlt vasárnap történt. Két, 23 éves francia fiút szúrkáltak halálra összesen kétszáznegyvenhárom döféssel mielőtt rájuk gyújtották a lakást. Az igazságügyi orvosszakértők szerint az a fiú, aki száznyolcvan szúrást kapott, körülbelül a tizenvalahanyadikba halt bele.

És a legutóbbi óta az történt, hogy tényleg elmentem a kínai haverommal kosarazni, majdnem a Canary Warfhoz egy suliba, ahol beléptem a terembe, és tizenkét azonos korú és azonos ruházatú kínai fiú őrjöngött a labdával. Hú, gondoltam, nem lesz ez egyszerű, de hősiesen megjegyeztem, kivel vagyok (sárga póló, fekete póló, jordan póló, piros mez), aztán azt is, hogy ki ellen. Aztán már csak az okozott kisebb problémát, amikor piros mez helyett beállt még egy fekete póló, de végülis csodálatos és egyben életem legszürreálisabb kétórás játéka volt az.

Aztán megérkezett Peti és a Hyde parkos O2 fesztiválon vettünk részt, amit ő majd megír az újságjába és belinkelem ide, de a lényeg, hogy a nagyon öreg punknéni és a nagyon öreg punkbácsik is igen igen tetszettek.

Az utolsó előtti és az utolsó hétvége is bulizásba torkollott, még kettőt alszom ebben a csodálatos városban, ahol a meleg büszkeség napján nincs vízágyús oszlatás, csak boldog, hatalmas tömeg, amelyik sípokkal táncol és még misére is mehet. Ha akar.

És akkor a Nórival megbeszéltük, túl nagy ez a város, szmog is van, meneküljünk előle. Úgyis van itt ez a tuti kis hely a közelben, ahol homokos a tengerpart és pálmafák is nőnek, úgyhogy felszálltunk a vonatra. A partszakasz Bournemouthban import homokkal van feltöltve, a hetvenes évektől kezdve több ütemben, darabonként több száz millió köbméter utánpótlással varázsoltak soktízkilométernyi, selymes homokfövenyt.

Bournemouth nem bulihely, az átlagéletkor hétköznapokon 70 felé hasít, elégedett nyugdíjasok töltik boldog perceiket kisgyermekes családok óvó figyelme mellett. Egy idősek otthonára hajazó vendégkörrel bíró panzióban találtuk meg a nekünk való remek szobát,  majd drótszamárra pattantunk és alaposan bejártuk az óceán partját.

Bournemouthban a bácsiknak az a hobbija, hogy fémdetektorral járják a partot és összeszednek mindent, ami csak jelez. Kincskereső beszélgetőpartnerem éppen egy alumíniumkanállal lett gazdagabb, de állította, a gyémángyűrű, a mobiltelefon és az ezüstékszer sem szokatlan.

Bournemouth tiszta és csendes, ugyanis tulajdonképpen semmit nem szabad csinálni. Alkoholtilalom van minden nyilvános területen, a strandon nem szabad labdázni, sem cigizni, sem kutyát sétáltatni, sőt, főszezonban még bicajozni sem. Egy héttel a bringatiltás előtt így még alkalmunk adódott homokviharral szemben kerekezni hosszú órákon át. A parton álló apró vityillókra mégis tíz év a várakozási idő, mesélte újdonsült, szimpatikus nagymama-ismerősöm, de mióta betiltották azt is, hogy autóval levigye a vityillóval az ember a cuccait, nehezebb az idősek dolga.

Pihenten és jól eső fáradtsággal tértem vissza a városba, ami akkor, mint az ország, ahol eredetileg élek. Kicsit több, mint egy hetem maradt, úgyhogy most lemegyek hongkongi barátaimmal kosarazni egy jót. Ilyesmire otthon nincs lehetőség.

És aztán törökországból visszaköltöztem Islingtonba, a collier utcai lakótelepre, ahol tilos a szemetet a lépcsőházban üríteni, játszótér van a házak között és biztonsági őr vigyáz a lakóközösségre.

A kínai lakótársamnak 10 kilós rizses zsákja van a konyhában, a brit lakótársam pedig szinte mindig vidám. ("még hogy profi focista. akkor miért dolgozik fitneszteremben?? na jó, gondoltam, megihatok vele valamit, de egy perc után levágtam, hogy ez egy faszfej. felálltam, mondtam is neki, hogy csá, nem hinném, hogy többet mi találkoznánk, aztán hazajöttem. kérsz lazacot? bort? méghogy profi focista. ha ő az, akkor tuti, hogy én is az vagyok.") Körbeutazta a földet, mert az egy-két éves földkörüli utazgatás egyetem előtt vagy közben vagy után ebben az országban teljesen átlagos.

Pillanatok azóta, hogy a collier utcai lakótelep lakosa vagyok: Regents Parkban azon a helyen, ahol az összes angol rózsafajta megtalálható, úgyis mint Jégkrém, Gondolok Rád, Flower Power, és Marlene Dietrich fajtájú. Aztán a reagge squat buli, ahol például Marco, aki valójában Men-Hei és screemo, vagyis olyan emo, aki üvöltözve énekel, szóval a Marco hosszadalmasan sírást imitál, miközben az úttesten üldögélünk kelet-London nem annyira szexi részén a squat előtt. Azért sír, mert Victoria azt mondta neki, hogy szerinte ő a legboldogabb emo a világon. Aztán az észak-afrikai esküvő is a parkban, ahol csinosan keveredtek a kultúrák, és az ifjú férj méretes kardokkal vonult a nászba.

Angliában valamiért igen nagy hagyománya van a jelmezbe öltözős mulatságoknak. A partiknak rendszerint adott a tematikája, ezért egy átlagos péntek-szombat éjjel az ember simán összefut egy nagyobb adag szuperhőssel, macskával, kalózzal, kobolddal, nővérkével vagy rendőrnővel, akik szigorúan együtt mozognak (egyedül mégiscsak furcsa lenne egy kapirgáló kiscsirke), rendszerint nagyobb tömegben.

Van nekem ez a kedves kapucnis pulóverem, a sárga, amin még Goddess felirat és csillag is található, na abban nem szabad bemenni a szórakozóhelyre. Sőt, baseball sapkában sem szabad, mert a Nagy Testvér (aka cctv kamera) szereti, ha látja mindenki arcát. Utolsó hetek ezek, csimpaszkodás a Big Ben oldalsó peremébe.

Vécék, másik perspektívából:

És akkor már a harmadik shoreditchi helyen voltunk, pedig vasárnap volt. És akkor az eredetileg hongkongi, de később amerikai, majd még később és jelenleg is brit, és ezen országok mindegyikének útlevelével rendelkező beszélgetőpartneremtől megkérdeztem, hogy akkor az identitásod, az milyen, akkor ő csak nézett rám, mint aki nem vár egy ilyen kérdést éjjel egykor abban kocsmában, amelyben üvölt egyfajta gyanús zene, amire őrjöngve lehet rokizni. Próbálta ő megválaszolni, komoly erőfeszítést tett, de végül azt mondta, ez nehéz lesz, és inkább szeretne inni még valamit, ha lehet. És végülis nem vagyok én sem a feszültségek barátja, úgyhogy gyorsan elütöttem egy viccel a dolgot, azt javasoltam, tűzze ki életcéljaként, hogy ő lesz a lehető legtöbb ország lehető legtöbb útlevelét birtokló személy a világon, biccentettem és egy magyar, egy kínai és egy görög lánnyal, valamint egy magyar és egy délafrikai fiúval, további egy idétlen, kalapos írrel őrült táncolásba fogtam. Korábban, de ugyanazon a napon kérdésre röviden összefoglaltam a kommunizmus főbb jellemzőit egy pakisztáninak (úgyismint: imádtuk és akartuk a milka csokit, stb.), és elárultam valakinek, hogy Magyarországon tulajdonképpen nincsenek feketék, de indiaiak sem. Sosem láttam még annyira döbbent arcot.

Kepek: picadilly line ejjel 12-kor, lathato rasszjegyekkel, illetve azok nelkul.

És most már az is teljesen biztos, hogy Angliában vagyok, nem képzet, nem álom, igenis valóság, ki láttam ugyanis? Hát a királynőt. Valójában persze nem láttam, hanem a mellettem álló édesapám látta, ő is csak a kalapját, és azt is csak 300 méterről. De a királynő volt, kétségtelenül. A királynőnek ugyanis aznap volt a szülinapja, ezért mint ötvenöt éve rendszeresen, csinos ruhát húzott (ezesetben türkiz színűt, harmonizáló kalappal) és kikocsizott kedves férjével, hatszáz lovasrendőrrel, sima rendőrrel, álruhás rendőrrel és jónéhány vadászgéppel egyetemben. Fent az eredeti látvány, lent a digitális technikai lehetőségekkel támogatott változat látható.

Ebben az országban annyira szeretik a királynőt, hogy bár már megünnepelték egyszer a szülinapját, most a napján is buliznak a biztonság kedvéért. Aztán a televízió is a királynő szülinapjától hangos, nyilatkozik a férfi, aki hetvenkettőben volt fúvós először a királyi bandában, felidézi a legelső, a legjobb, a legfurább és a legemlékezetesebb királynőnek fújós emlékét. Aztán nyilatkozik a lovakat trenírozó illető, ráncolt homlokkal számol be a felkészülés nehézségeiről, aztán nyilatkozik Károly herceg is, aki a tökéletes szervezést méltatja.

Királynő festményeket simán látni, még egy átlagos brit háztartásban is, Károlyt viszont egyet sem. Több helyivel beszélgettem már a Kamilla ügyről, mit szólnak hozzá és érdekes módon legtöbben, idősebbek, fiatalok is azt mondják, végülis Károly egész életében Kamillát szerette, és éljen a szerelem, mit lehet tenni.

És most már nagyon kevés van hátra, úgyhogy bepótolok mindent, ami az elmúlt három hónapban kimaradt: szeretnék lakni a vizen, mint ők, ott a fenti képen, de az inkább a kivitelezhetetlenek közé tartozik. Viszont voltam végre házibuliban, futok a parkban, mint minden rendesebb angol, és éppen szállást nézek Bristolban, és az aranyhomokos Bournemouthban, mert magamra húzok egy hátizsákot és nekivágok az angol vidéknek.

Az eddigi kedvenc vécéillusztrációmat is megtaláltam, azt hiszem ez lesz a vécés könyvem, kiállításom, életművem borítója, a Brick Lane-en azon a szupermenő helyen található, amelynek elfelejtettem a nevét. Ja, most hirtelen eszembe jutott, tehát ez a Vibe Bar klotyója:

A Foundry pedig köztudottan a kedvenc helyem, ezért több vécés felvételt is őrzök róla. Az alábbiakban tehát a művész következetes figurális megoldásaira hívnám fel a figyelmet:

Mit csinálsz ma, kérdezte és nem tudtam mást válaszolni, minthogy összecsomagolok itt, Indiában, aztán olvasgatok egy izraeli parkban, majd beköltözök törökországi otthonomba. Új, átmeneti szállásom közelében tehát török bank, ábécé, baklava szakuzlet és utazási iroda is található, burkás lány vezeti a netkávézót, de még az amerikai szendvicslánc, a Subway is halal food-dal, vagyis a muszlim kóser kajával várja az éheseket.

És eljutottam a legjobb piacra is Londonban, a Borough Marketre, ahol csodálatosan gusztusosak a kaják és guminőkkel viccelődnek a fiatalok az utcán. Szeretném, ha otthon is lenne ilyen piac, de még jobban szeretném, ha otthoni is élő lenne az a gyakorlat, ami itt mind az élelmiszerboltokban, mint a piacokon általános, hogy zárás előtt nem sokkal egy csomó kaja olcsóbb. Például kedvenc japán ábécémben is fillérekért kínálják a friss szusit.

Életem első londoni fesztiválján is részt vettem, ami az ingyenes Stoke Fest volt, ezért kis túlzással egész London részt vett rajta. Éppen ezért le is zárták, de én mindenképpen be akartam jutni, úgyhogy szórakoztatóbbnál szórakoztatóbb kerítésátugrási programokban vettem részt: először is átráncigáltam egy nagyobb méretű pakisztáni háziasszonyt, aki amint bejutott, átrángatta a csecsemőjét, szó nélkül odapasszolta a kezembe, aztán a nagyobb gyerekét, vegul kedves férjét is átrángatta, és akkor végre mindenki bent volt és mindenki nagyon boldog volt.

Ez a Highgate-nel egy meno reggelizohely klotyojanak harom erdekfeszito reszlete:

London a régi, esik az eső, tizenhárom a fok, pörgősek az éjszakák, pörgősek a nappalok. Dilinyós Boris, az új polgármesterünk miatt van néhány változás: a metróban mostantól nem szabad alkoholt inni, valamint a 14 év alattiaknak is meg kell mutatni a bérletet a buszon. A gyerekek ugyanúgy leszurkálják egymást, mint korábban, valamint a Foundryban ajándék vizespoharakat osztogatnak, amelyek közül egyet összetörtem, egyet elvesztettem hazafelé, egyből pedig éppen kortyolok. Ági is megérkezett, első sétáján két dzsedilovaggal barátkozott össze a Temze-parton, akik közül az egyik ügyesen tudta mondani, hogy ’köszönöm’.



A szerdai edzésen áttörés következett be, két csapattársam is beszélgetett velem. Igaz, hogy egyikük, a meghatározhatatlan rasszcsoportú Amani csak a korom miatt állt szóba, kuncogott, mellém lépett és elmondta, nagyon örül, hogy végre jött valaki, aki nála is fiatalabb. Kérdeztem mennyi, mondta, most múlt húsz. Három hónapja járok hozzájuk, egyetlen edzést sem hagytam ki és most először elegyedtünk szóba azon kívül, hogy ki vagyok, mit csinálok itt és melyik országból jöttem.



Helyi barátaim egyike elmagyarázta a londoni kapcsolatok hideg jellegének hátterét: London egy átjáróház, vagy inkább ugródeszka, átmeneti életekkel tele, így egy bizonyos szinten túl nem szívesen fektetik az energiát abba, akibe nem muszáj. Viszont egy bizonyos szintig pedig igen, úgyhogy itt nagyon klasszul lehet bulizni és mindenki ismer nagyonsok másik mindenkit, akikkel bármelyik pillanatban meg lehet inni egy sört, vagy el lehet táncolni egy klassz lambadát.

És életem legjobb romológiai konferenciáján is résztvettem, amiben már az is nagyszerű volt, hogy Greenwichben rendezték, de ráadásul az első előadó lekapta a zakóját, aztán az ingét, félmeztelenül rohangászott a teremben miközben egy igen hamis cigány dalt énekelt. A cigány (gypsy) kifejezés ebben az országban nem ugyanazt jelenti, amit nálunk, ők nem etnikai közösséget értenek alatta, hanem életformát. A cigány itt pont olyan, mint a Blöff című film Brad Pittje, társadalomkívüli bohém, aki lakókocsiban lakik és vándorol. A kifejezés itt valamennyire menő, és egyben valamennyire pejoratív is, mert bár nem származás alapú kategória, éppen azokat a sztereotípiákat hordozza, mint otthon.

Már eléggé várom az új, londoni élethelyszíneket, börtönélet ideje lassan lejár. A 65/3-as, Holloway roadi zárka lakója vasárnap szedi a sátorfáját és megint új életet kezd.

És újra a repülőn, most már vissza Londonba egy sűrű és csodálatos hétvége után. Megfigyeltem, hogy Budapest különbözik bizony Londontól, a hetvennapi távolmaradás után a feltűnőségek alábbi sorrendjében:
- imádnivaló
- nincsenek feketék, ázsiaiak, burkába öltözött muszlimok és fentiek keverékei sem.
- kopottak az épületek.
- másik oldalon mennek az autók.
- kevésbé fontos az utca emberének a divat.
- hajléktalanok alszanak az utcán.
- gonosz az eladónő a ferihegyen, amikor szörpöt szeretnék venni.

És sosem hittem volna, hogy magyarkaja függő vagyok, de első nap egy legmocskosabb kifőzdébe hívott be egy kiadós adag paradicsomos húsgombóc illata, aztán megettem a mamaebédet szombaton a húslevessel, csirkepaprikással, aztán a másik mamaebédet vasárnap meg vadassal, a corvintetőn pedig megittam a rozéviceházmestert. Meg még egyet. Aztán még egyet. Angliában is van fröccs, de szólni kell, hogy szódával, mert ha nem elég szemfüles az ember, sprite-ot öntenek a borba. Bizarr.

Az angol fiatalok alkoholfogyasztásáról még nem szóltam, pedig az aztán a figyelemreméltó téma. Az angol fiatalok ugyanis ellentmondás nélkül szeretik fogyasztani az alkoholt. Csinos miniszoknyába öltözött lányok vágódnak rajzfilmfigurákat megszégyenítő képességgel az éjszakai buszjáratról arccal a betonba, feszes öltönyökbe burkolózott fiatalemberek alszanak nyálcsíkkal az Oxford streeten békében. Mindezt leginkább sörrel képesek elérni, az ajánlgatott pálinkám például rendszerint kifog a kifinomult gyomrukon. A kokain a másik, ami a sör mellett az egyik igen kedvelt termék a fiatalok körében, kézzel-lábbal harcol is a kokain helyzet ellen a helyi rendőrség, politika és civil szféra egyaránt. A kokain drága, viszont a brit fiataloknak megvan rá a pénze, így már középiskolában nekiállnak a szippantásnak.

Mire visszaértem leszúrták a huszonkettedik tinédzsert ebben az évben, ezúttal egy lányt, a lépcsőházban találtak rá, tizenöt döfés érte. Éppen öt héttel azután, hogy szólt a rendőrségnek, hogy egy férfi gyakran követi.

Szia London.

Hazafelé repülök, menő eurotrashként, ölemben a laptoppal száguldok a levegőben szeretett lakóhelyem felé. Most már biztos vagyok benne, hogy akárhová repülök a világban, ugyanaz a férfi vezeti a repülőt, vagy egyszerűen a hangszínük alapján válogatják a pilótákat. Ne mondja nekem senki, hogy nem minden pilótának pontosan ugyanolyan a hangja. Ezt a mostanit különösen sokat hallom, a britek közlés és informáláskényszerének köszönhetően (vagyishogy mindig minden formális tudnivalót bemondanak, kimondanak, megmondanak. Ha állsz a metróban a peronon, és látod, hogy jön a metró, akkor előtte már láttad kiírva a nagy kivetítőn, hogy hány perc múva érkezik a szerelvény, milyen irányba megy, aztán egy hangosbeszélő bemondta, hogy minden oké azon a vonalon, amin épp haladsz, majd a biztonság kedvéért, még az erre rendszeresített, hangosbeszélő tölcsérrel felszerelt, szigorúan a füled mellett álló alkalmazott is beleüvölt a töcsérjébe, hogy ez az a szerelvény, ami oda megy és akkor, amit már a kivetítőn és a hangosbeszélőstől megtudtál.) A repülőn ugyanez, az ugyanolyan hangú pilóta először bemondja, hogy sorba állunk, mert várunk arra, hogy leszálljon egy gép előttünk, aztán kisvártatva azt is bemondja, hogy három perc és indulunk, majd három perc múlva azt is bemondja, hogy indulunk.

És hogy mi hiányzott legjobban ezalatt a pontosan hetven nap alatt (a családomon és a barátaimon kívül): a kaukázusi kefír, a csirkepörkölt, a házunk előtt álló gesztenyefa, a műanyagpoharas viceházmester, a fanyar, pesszimista humor, a hülye négyeshatos és egy kiadós krémes valamelyik méltán jobboldali cukrászdából.

Pont elegem lett a kollégiumból, talán mert Joe szerelmes, rendszerint a barátnőjénél időzik és olyankor bekapcsolva felejti a zenéjét, vagy mert a fiúk sosem húzzák le pisilés után a wc-t, vagy mert a vizsgaidőszak miatt kevésbé példásak mosogatásból, vagy mert elegem lett, hogy hetvennapja zuhanyzom és nem nyúlok el egy váratlanul nagy kád vízben. Tíz nap múlva kiköltözöm és először Györgyiék lakására vigyázok tíz napig, majd a maradék három hétre Nóra csodálatos odújába költözöm az egyes zónába, kínai és brit lakótársakkal, török és arab felirattal a lift mellett.

A Big Red kocsma, amire a házam épült, egy amerikai stílusú pub, vicces guminőkkel, tetovált személyzettel és rockzenével. Még Párizs előtti szombaton csöppentünk Annával a fétisbuliba, pedig csak fáradtságunkat akartuk enyhíteni egy pohár vörösborral. Fémekkel átszúrt arcú fiatalemberek beszélgettek Lolitának öltözött lányokkal és szemtelenül punktarajú idősebb hölgyekkel. A wc-ben azzal a lánnyal is sikerült váltani pár szót, aki apró, műanyag cápauszonyoknak tetsző dolgokat operáltatott a bőre alá, a felkarjára. Az ingergazdag környezettől igen lelkes lettem, felszaladtam a szobába a kölcsönfényképezőgépért és azon nyomban közeli fotózni kezdtem a különleges buliarcokat. Nem bizonyult jó ötletnek, elmondhatom, a két jóravaló, magyar szociológuslány volt a legdurvább arc a fétisbuliban. Hiába költenek ezreket a furcsa kinézetre, a résztvevők nem kedvelik a figyelmet. Gyors problémamegoldó készségünknek köszönhetően nem lett nagyobb baj (keleteurópai összetartás: gyorsan összehaverkodtunk a lengyel kidobóemberrel), csak ezért nem kellett elhagyni a súlyosság helyszínét. További fotók a kölcsöngépen, később mellékelve.

Szia Budapest.

Párizs pedig csodálatos volt, átmentem a nagy víz alatt vonattal - London és Párizs háztól házig két és fél óra volt. Kosaraztam és mulattam és horvát, izraeli, norvég, dán, portugál, olasz barátokat szereztem, a telefonom elveszett, a fényképezőgépem pedig elromlott, igazi veszteség, úgyhogy hetekkel ezelőtti, szövegfüggetlen képekkel oldom meg az illusztrációt. Ez itt egy kedves pár Hampsteaden:



Aztán szombaton még bevásároltam egy párizsi ábécében, többek között csigát és átvonatoztam Londonba, ahol özönvíz fogadott, meg KatusMárti, akivel megnéztük a férfigyűlölő osztrák asszony humoros kiállítását, meg végre a Speaker's Cornert is a Hyde Parkban.

Ott volt az a demagóg őszhajú férfi, aki arról beszélt, hogy miféle hüjeség már az iszlám és mekkora királyság a kereszténység, ott volt a fiatal fiú is a táblával, amin az a felirat állt, hogy "nincs mondanivalóm, csak most nincsen most jobb dolgom, úgyhogy idejöttem", ott volt a hentesnek öltözött férfi is, akit a szerelem vezetett ki az alkoholizmusból és a rasztafári fekete is, a legfurább, mert 666-os sátánista plakátok voltak előtte, viszont Boris Johnsonról, a vicces-szalonrasszista-biciklista, új londoni polgármesterről mondott valami érdektelen dolgot. Meg ott volt két lelkesen hadonászó fiú is, de éles szemmel megfigyeltem, hogy ők idióta északi turisták.

Warren streeti megállónál a vécé:

Mindjárt hazamegyek pár napra és jó lesz.

Parizs nagyszeru - kicsiket viszontagsagos. Kozvetlen kozelemben tul vagyunk egy elvesztett, majd megtalalt borondon, egy teljes europat erinto roamingkatasztrofa kovetkezteben kialakult kommunikacios zurzavaron, egy szetszakadt, majd osszevarrt labon, egy elvesztett es egy nyertes merkozesen, valamint (itt jon a szolgalati kozlemeny) egy elvesztett mobiltelefonon, ami az en magyar mobiltelefonom. szoval, ha barki szeretne elerni, megteheti emailen, vagy a brit szamomon. most benyakalom a veszteseg okan vasarolt bort, holnap 10kor pedig elodonto Izrael ellen. tessek szurkolni!

Megtaláltam az építményt, amit legtovább tudok bámulni egy helyben ülve és az a West Pier Brightonban. Viktoriánus móló ez, lúzer a javából: jól összedőlt, még meg is égett, aztán ott lett hagyva a tenger közepén. 1866-ban építették, 2002-ben a közepe a vízbe omlott, majd 2003-ban kétszer kigyulladt és 2004-ben egy újabb vihar pusztított rajta. Lúzer építménynek neveztem, de kevés szebbet láttam eddig. Másfél napos brightoni tartózkodásom legnagyobb hányadát ennek az építménynek a nézegetésével töltöttem.



Másik móló is van, az 1899-ben épített Brighton Pier, ami épen és egészségesen áll, hatalmas vidámparkkal, eredeti szépségében. Ezt a két kedves szikh családapát éppen akkor sikerült lefotózni, amikor kétpennysekkel próbáltak további kétpennyseket átlökni egy résen az erre rendszeresített nyerőautomatával. Gyermekeik mindeközben meglehetősen unatkoztak.



Ők pedig abból az ötvenfős társaságból néhányan, akik Jack Sparrownak öltözve ellepték csütörtök este a várost.



És kosárpálya is van a tengerparton, masszív fiúkkal, meg másfél órára velem is, és a városban igen sok a meleg, még thai LadyBoy show is, valamint a Brighton Fringe Festival.



És még az is történt, hogy egy gyerektévéműsor hatása alá kerültem, aminek elfelejtettem a címét, de két Belga-fiúnak öltözött gyurmafigura Friedrich Nietzsche életét mutatja benne Belga-stílusban, tréfás homevideókból összevágott képekkel illusztrálva. Például amikor a gyerek Nietzschét körülvevő erős nőkről van szó, akkor látunk két nagyméretű orosz háziasszonyt, akik egy részeg férfit rángatnak, aki megpróbál átmászni egy kerítésen, de fennakad. Kérem, aki felismeri a műsort, jelezze.

Ez pedig a Brigthon Pier klotyója, ami legkevésbé sem viktoriánus:


Most pedig elmegyek Párizsba.

És végülis az 51. Londonban töltött napomon engedtem annak, amit a nép akar és megettem a fish and chipset. Meg kell, hogy mondjam, igencsak jól esett. Tudományosan álltam a kérdéshez, de az internet nem könnyítette meg a dolgomat, ugyanis legalább nyolc olyan listát találtam, ami ismerni vélte a tíz legjobb londoni fish and chips helyet. Végül a „tíz londoni fish and chipsező, amiért érdemes meghalni” – című listát választottam, arról is azt, ami közel esik a Regents Parkhoz, hogy lehessen kajálás közben döglődni a fűben, a Sea Shell nevű régit.



A parkbeli döglődésen igen nagy a hangsúly, ugyanis észben kellett tartanom, hogy az autentikus fish and chipsező nem eszik a vásárlás helyszínén, hanem mindenképpen valahova elindul. Kézben tartva eszeget, vagy hazavimegy és a krumplira ráüt egy tojást (ez meglehetősen bizarr, úgyhogy simán lehet, hogy forrásaim szívattak a történet ezen részénél), vagy leül vele a buszmegállóban, amíg várja a buszt, vagy bármi. A lényeg, hogy take away legyen és nem sit in.

Úgyhogy Anna meg én elindultunk a parkba és jól megettük a halat, meg a kicsit az úton szikkadványossá vált krumplit. Kétféle halat kértünk, az egyik a haddock volt, ami tőkehal, a másik pedig a cod nevű, ami a szótár szerint tőkehalat, herezacskót, növényi héjat, tengelycsapágyat, hüvelyt, selyemhernyó gubót, valamint pénzes zacskót is jelent. Őszintén remélem, hogy esetemben nem rántott herezacskóról van szó.



Aztán nagyon szerettünk volna kiállításra menni, de egy nagyszerű cukrászda keresztülhúzta a számításokat, úgyhogy inkább újra ettünk, valamint kicsit fetrengtünk a Hyde Parkban is, ahol egy hiphopper tánccsapat piknikezett és ez elegendő szórakozást nyújtott. Mindez vasárnap volt, este még az UpTownBoogieDown mulattságra is jutott energiám, ami vicces elektro house parti, élőben festéssel és tréfás 3d szemüveggel.



A magyar Amy Winehouse hasonmás igazán nagyot durrant otthon, a lányt a TV2 és az RTL Klub várja pénteken a reptéren, valamint a Népszabadság, a Bors és egyéb lapok készítenek interjút vele. Úgy néz ki, csináltam egy sztárt.

A bulvár Londonban egyébként egészen más természetű, mint otthon, ennél áthatóbb bulvárkultúrával sehol nem találkoztam a világon, de beszéljünk csak az ingyenesekről. A délutáni csúcsforgalom kezdetén, 5-6 órakor kirajzanak a rikkancsok és minden csomópontban és metrómegállóban osztogatják az ingyenes tabloid lapokat: a Londonpapert és a London Lite-ot, reggelente adják a Metrót. Egyáltalán, legkevésbé sem ciki ezeket lapozgatni, kortól, nemtől, etnikai és rasszcsoporttól, társadalmi státusztól függetlenül mindenki végigolvassa, hogy Pete Doherty szája mellett két nagyobbacska pattanás nőt, aztán, amikor leszáll, lerakja a metró ülésére a lapot, hogy aki legközelebb leül, alkalma legyen olvasgatni.

Az elmaradhatatlan: a Brick Lane-en található BigChill vécéje az első, a Notting Hill Arts Clubé a második (a szappannyomó rabszolganénit nem mertem lefotózni) :





És, hogy mi nekem a honvágy? Az alábbi, édesanyámnak írt levélidézet ekvivalens megfelelője: „mamahusleves nagyszeru lenne, valamint csirkeporkolt nokedlivel es uborkasalátával.”

Amy Winehouse magyar hasonmásával készített elképesztően érdekes, izgalmas, tanulságos videó és interjú az Indexen. Ide kell kattintani az élvezethez.

Mi britek néhány dolgot úgy mondunk, hogy elsőre a tudatlan külföldiek nem értik. Például a porszívót (vacuum cleaner) hoover-nek, a tollat (pen) bironak, a cigipapírt rizlának, a térképet (map) A to Z-nek. Vagyis a legnépszerűbb márkák, vagy feltalálók nevét használjuk az adott kifejezés helyett. Aztán van egy-két dolog, amit máshogy mondunk, mint amerikai testvéreink, például ott van a ’fag’, ami itt Angliában cigit (kb.: blázt) és buzit is jelent, Amerikában viszont kizárólag buzit, így izgalmas helyzeteket eredményezhet, ha valaki a szájára mutogatva cigit kér a tengeren túl.

Ez a Hampstead Heathen a pszichiátriás titkos kerthez vezető út, a múltkori posztból:



Szombaton kirándultam Érdre a Londontól 30 kilométerre lévő Watfordba, és bár a mintám egyelemű, elmondhatom, hogy tömören sztereotipikus angol vidéket kaptam az arcomba. A város kábé azóta létezik, mint Magyarország, a környéken mindenféle Henrikeknek volt mindenféle királyi vadasparkja, meg piaca.



Tapasztalataim szerint egy napsütéses szombaton nincs olyan talpalatnyi zöld Angliában, amin ne ülnének piknikező családok, vagy ne rohangászna rajta huszonkét fehérruhás pasas. A krikett szabályait sokak szerint nem értheti meg, aki nem Nagy-Britanniában, vagy a brit gyarmatok valamelyikén született. Én ezt kiegészíteném azzal, hogy a krikett szabályait nem értheti meg, aki nem a Nagy-Britanniában, vagy a brit gyarmatok valamelyikén született, illetve nem játékos. Amióta itt vagyok, számtalanszor előfordult, hogy hosszan bambultam a játékot és egy-egy kitörő tapsviharnál megkérdeztem a körülöttem lévő briteket, hogy mi történt, de az enyimhez hasonlóan bamba arckifejezéssel, és a magyarra „halvány lila fingom nincs”-ként fordítható kifejezés mimikai megfelelőjével találkoztam.



Szóval a lényeg: két csapat van, akik nem tudom, hogy különböztetik meg egymást, mert ugyanolyan a ruhájuk. A bíró gatyája fekete és neki rendszerint a hasa is nagyobb. Valaki dob és az a célja a dobással, hogy egy földbe szúrt botokból álló kaput eltaláljon. Hatot dobhat, ha eltalálja a kaput, akkor kiesett az ütőjátékos. Az ütőjátékosnak az a célja, hogy elküldje a francba a labdát, ami egyébként igen kemény, pontosan 160 gramm és igen nagyot képes csattani a szélvédőn. Az ütős tehát vagy megpróbálja rohadt messzire elütni a labdát, a legjobb, ha a pályát körülvevő fehér csíkon kívülre üti (négy pont), mert ha a széles körben álló pocakos bácsik elkapják a levegőben, amit ütött, akkor bizony leülhet. Ha messzire üti, akkor rohangászni kezdenek a szemben álló ütős haverjával, de azt még nem pontosan értem, hogy miért jó. Amúgy itt a Botond elég jól leírta.

Ez a vécé pedig a watfordi park melletti több száz éves, csodálatos pubfogadó vécéje. Elmagyarázhatná nekem valaki azt az érdekes jelenséget, hogy miért szólal meg a kézszárító, ha az ember a közelében vakuzik?

Az aktív hosszúhétvége utáni hétköznapok tanulással telnek, amire nem szaporítanám a szót, hanem inkább arra, hogy csak most tudtam meg, hogy Hampstead Heath, a kedvenc helyem a városban az alkalmi szexuális partnert kereső melegek törzshelye. Csütörtökön például, amikor a Heath egy újabb területét térképeztem fel - ahol egy régi pszichiátriai intézet titkos kertjét fedeztem fel és hosszú órákig napoztam olvastam a remek popkultúra-szövegeket, alkalmam volt megfigyelni ezt az érdekes jelenséget.

Kicsit utánaolvastam itthon és kiderült, ez nem olyan mint otthon a Népliget, ahol melegprostituáltak dolgoznak, itt szó sincs fizettségről, anonim társkeresés folyik az adott alkalomra. Az internet azt is tudni véli, hogy mindez már a 16. században is így volt, aztán azért is maradt meg a szokás, mert a Heathen több olyan forrásvizes kis tó van, ahol fürödni lehet. Ezek közül csak egy koedukált, a többi vagy csajos vagy pasis, ezért aztán megerősödött a meleg közösség errefelé. Sőt, egyszer George Michaelt is itt kapták el. Állítólag. Igazából én csak amiatt aggódom, hogy errefelé elég sok a csalán, remélem nem esik különösebb bántódásuk.

A klotyók: a felső képen ugyanaz a claphami francia kávézó látható, amit alább már mutattam, a rózsaszínt elfelejtettem hol volt, lent pedig a nagyszerű Foundry falfirkás vécéje.

Még egy kicsit le is égtem a nagy tanulás közepette, elképesztő ez a tudomány. Aztán szerdán elmaradt az edzés, úgyhogy egy érdekes filmes előadáson is voltam, Julien Doyle beszélt a filmkészítés rejtelmeiről. A leghíresebb Monty Pytonokban is dolgozott, meg a Brazilban és az Időbanditákban is, most pedig rendezett, Chemical Wedding címmel egy horror-komédia-thrillert. Ma kutatási napra megyek az egyetemre, délutánra pedig további napon fetrengést olvasást tervezek, aztán ki tudja. Ez a város nem az a város, ahol komolyan lehet tervezni.

A hétfői munkaszüneti napon, ami a 45. Londonban töltött napom volt, kimerészkedtem a városhatáron kívül és elvonatoztam Cambridge-be. A gyorsvonattal negyven perc az út és a negyven perc után a 15. századba érkeztem. A cambridge-i egyetemrendszer College-okra épül – vagyis önálló egyetemekre, amik sok száz éves épületekben, ugyanabban a városban tömörülnek. 31 College van Cambridge-ben, a legöregebb a Peterhouse, 1284-ben alapították Oxfordból menekülő diákok. A leggazdagabb a Trinity (ide járt Isaac Newton, Wittgenstein és a trónörökös Charles is), a legnagyobb a King’s, ami egyben az egyik legerősebb is a St. John’s, meg egy harmadik mellett, amelyik nem jut eszembe. Ez itt a King's teteje:




Minden College-hoz tartozik egy gyönyörű kápolna, valamint egy árnyas fákkal és virágokkal beültetett füves terület, ahol rendszerint fűre lépni tilos, kivéve a St. John’s előtt. Ugyanitt halad a Cam folyó is van, amin ladikon csónakáznak az emberek, bottal hajtják a folyó aljára szúrva, nem pedig evezővel.



Ex-cambridgi diák ismerőseim elmagyarázták azt is, hogy minden College-nak van az éves rendes bálja, ami College-onként másmilyen. A Trinity-é meglehetősen sznob, a St. John’s-é dilis. Azt is mesélték, hogy az egyik College-be jelentkezik az összes meleg, de egyrészt ezt nem hiszem el, másrészt elfelejtettem, hogy melyikbe és így már nem is olyan érdekes. Ez itt a St. John's és egy St. John's-szal fotózkodó, idióta turista:



A város kicsi, kb 100ezren lakják, ebből 20-30 ezer diák. Mindenki bringával jár, vagy olyan emeletes busszal, mint a londoni piros, csak itt zöld vagy kék.



Amellett, hogy ez a világ egyik legnevesebb egyetemi központja, a helyi szilikonvölgy is ez, a legtöbb cég a városban haladó IT-vagy biotechnológiai területen munkálkodó vállalat. És Cambridge-ben nemcsak a tudomány, hanem a kávézó- és pubélet is virágzik, alább egy cambridge-i pub vécéje látható.

Mondtam a lakótársamnak, hogy érdekel ez a Windsor, erre pont úgy nézett, mint amikor legutóbb mondtam, hogy megyek a Buckingham palotához. Turistás az, mutatok egy jobbat, mondta és megmutatta dél-Londont, meg a Hampton Court Palace-t és leesett az állam. Ezt a királyi palotát 1514-ben kezdte el építtettni Thomas Wosey érsek, majd odaajándékozta VIII. Henriknek, aki nem volt túl hálás, sem nem jó fej, úgyhogy nem sokkal később kivégeztette az érseket. A palota szépen fel van újítva, a kertjében (most jön a jó rész) óriási, szelíd őzcsorda legelész.



Nem annyira szelídek, hogy kézből egyenek, de annyira igen, hogy pár tíz méter távolságból órákig lehet a kakás fűben üldögélni mellettük. A londoni parkokban valamiért papagájok is laknak, valamint hattyúk és azok a csúnya kacsaszerű dolgok, amikről azt beszélik, igen ritkák.

A Hampton Court Palace-ban reneszánsz ruhákba öltözött munkatársak menedzselik a turistákat, valamint van egy ősrégi királyi teniszpálya, meg egy háromszáz éves labirintus, ami igazán menő és tényleg rohadtul el lehet benne tévedni. A reneszánszban jó ötletnek találták a pajkos és pajzán fiatal nemesek, hogy a díszítőelemnek szánt bokrok között bulikat rendeznek – a hampton court-i volt a világon az első ilyen. Eléggé szűkös és igencsak vadregényes, sajnos a munkaünnep hosszúhétvégéje miatt turistákkal teli.



A hosszúhétvége nagyjából bulizással és parkozással telt: Hampstead Heath a változatosság kedvéért, na meg ott volt a medencés WetYourself parti, ahol találkoztam egy hamburgerfejű hölggyel, valamint egy orosz fodrásszal, aki megmutatta a zsebében hordott jegyzetfüzetét, amiben igen ronda rajzait hordozta. Kár, hogy nem találkoztam vele korábban, mert még az is történt, hogy sajnáltam a minimum ötven fontot fodrászra, ezért megvettem az aranyszőke hajfestéket, és véletlenszerűen narancssárgára festettem a hajam. Ha eufemizálni szeretnék, azt is mondhatnám, hogy aranyba hajló vörösesszőke, de asszem pontosabb a halvány narancssárga. Sebaj, itt a sok eszement közt úgysem tűnik fel senkinek. Az orosz fodrász nem volt olyan állapotban, hogy ítélkezzen a hajam felett, viszont a jobboldali képen látható egyszarvú az ő keze munkáját dícséri. Dícséri?



Leírom, mire költök:
- heti bérlet: 25 font (kb 8000 forint)
- heti lukszoba: 96 font (31 ezer forint)
- egy pohár bor a szórakozóhelyen vagy a kocsmában: 3-4 font (970-1200 forint)
- egy nem különösebben nagy szám, ám üvegnyi bor az ábécében: 4-7 font (1200 - 2300 forint)
- egy avokádó: 70 pí
- egy zacskó pita: 1.50 font (480 forint)
- egy doboz zsírszegény humusz: 1.25 font (400 forint)
- kávé: 2 font (640 forint)
- meleg kaja valami olcsó helyen: 4-7 font (1200 - 2300 forint)
- meleg kaja egy egész rendes helyen: 10-18 font (3200 - 5800 forint)

Ez pedig két további klotyó, az első a Bid Red pub-ban található, ami az a pub, amire a ház épült, amelyben élek. A második pedig egy kávézóé Claphamben.
Ahogy láthatja a kedves olvasó, mindkét remek felvétel az vécéajtót díszítő elemekre koncentrál.

Egészen kicsi koromból emlékszem, ahogy a szüleim után memorizálom a címünket. Hosszú cím, nehéz megjegyezni, de ha elveszek, muszáj tudni, mondták ők és én nagyon figyeltem. Ehhez képest Londonban egyáltalán nem az számít, hogy mi a cím, mindenkit csak az irányítószám érdekel.

Ha valaki mobiltelefont vesz, az irányítószámát kérik, ha a bankban ügyintéz, akkor is. A betűkből és számokból összálló kódból azonnal tudni lehet, hogy a város mely részén lakik az ember, és mennyire lakik közel a központhoz. Rosszul jár, aki a gyanús környéken, Tottenhamban lakik: megváratják a telefonos ügyfélszolgálatnál, elvesztik a papírját az ügyintézésnél, undorkodva beszélnek vele a mindig udvarias britek is.

Feltehetően ez valami mélyen beágyazott magyar gusztustalanság, de őszintén szólva kikészít a brit udvariasság. Van itt ez a félig indiai - félig pakisztáni brit ismerősöm, akinek ha azt írom sms-ben, hogy

"Csá, ebéd az Angel - Farrington környékén?"

akkor azt válaszolja, hogy

"Szia! Remélem jól vagy. Köszönöm az üzeneted. Sajnos meetingek vesznek körül egész nap, ezért csak egyórányi ebédszünetem van. Sajnos egy órát tesz ki, hogy eljussak az Angel-Farrington környékére, illetve visszajussak onnan. Ezért nehéz most megoldanom, hogy együtt ebédeljünk. Még egyszer köszönöm. Remélem jól alakult eddig a heted."

Ahelyett, hogy azt írta volna, hogy nem, esetleg nem tudok, bocs. A múltkor valakitől útbaigazítást kértem, és kedvesen segített, majd megköszönte.

A múlt hétvégén pedig hippi voltam, amikor egy nagyszerű illegális buliba csöppentem, a Hempstead Heath tetején. A Hempstead Heath egy óriási park, amit ha parknak hívok, rámszólnak a britek, hogy az valójában erdő. Szóval, a Hempstead Heathen éjszaka tartott tábortüzes, fűben fetrengős, kajasütögetős, hajnalig gitározós bulit csak azért fogalmaztam meg ebbe a rövidke bekezdésbe, hogy soha életemben ne felejtsem el. Fotóm nincs, a szó meg elszáll. Így viszont nekem megmarad.

Ha az ember Londonba jön lakni, hamar észreveszi, hogy senki nem nagylelkű, majd az első döbbenet után tökéletesen megérti, hogy még a 10 penny-t (ahogy mi britek mondjuk, a tíz pí-t) is elosztják a felek. Ha ketten veszünk egy üveg bort, és nálam mondjuk nyolcvan pível kevesebb van, akkor magától értetődő, hogy legközelebb megadom. London nem olcsó, okos rendszer a nagylelkűség hiánya.

És azt mondtam már, hogy egy ideje tejjel iszom a teát, valamint minden vécéről készítek egy felvételt? Well, ez itt a camdeni Bar Gansa báré:

Aki idekattint, meglátja.

Londonban szegregált az élet, homogén indiai, fekete, török és zsidó területek vannak, de azt beszélik, még a magyarok nagy része is egy helyen él, a Manor House metrómegálló környékén. Éppen ezért, amikor pár napja életemben először arra jártam, magyar arcokat kerestem az aluljáróban, de csak egy mozgófémdetektort és tucatnyi rendőrt találtam. Hosszan figyeltem őket, mert nem mindenkit vizsgáltak át, néhány embernek intettek, hogy haladjon tovább, a szerencsétlenebbje pedig pakolhatta ki a cuccait egy sebtiben felállított asztalra, tapiztathatta magát a motozótiszttel és áthaladhatott a csipogós kapun. Éppen mint a repülőtéren, csak itt egy átlagos délután volt, egy átlagos metróaluljáróban.

A kiválasztási metódusról azt figyeltem meg:
- hogy minél sötétebb a delikvens bőre, annál valószínűbb, hogy bekerült a szórásba,
- kizárólag férfiakat vizsgáltak át, és
- inkább fiatalokat, mint időseket.

Megtudtam, hogy itt sosem fizetik le a rendőröket, egyrészt azért, mert a Nagy Testvér (vagyis a cctv kamera) folyamatosan résen van, másrészt a rendőr sem valószínű, hogy elfogadná a lóvét, ugyanis a rendőr megfelelő fizetést kap. Olyan fizetést, amiből megél, és ami miatt ha kérdezek tőle valamit, akkor kedvesen válaszol és még mosolyog is.

Az őrségváltást is megnéztük Juliékkal és nem tudtam nem észrevenni, hogy a zenészek mögött a többieknél sokkal kisebb és sokkal fiatalabb fiúkák menetelnek nagy dobozzal, talán erősítővel a hátukon. Azt a munkát szeretném magaménak! Talán nőket is felvesznek?



Viszont a szemetesek kérdése nem hagy nyugodni. Életemben nem járkáltam még a kezemben ennyi szeméttel. Meg tudom érteni, hogy a metrórobbantgatás után biztonsági szempontból nem raknak a föld alá kukát, de annyira belemelegedtek ebbe a lehetőségbe, hogy föntre is elfelejettek tenni. A legfontosabb turistaközpontok nagy részében rohadt nehezen találni kukát, emiatt a helyiek előszeretettel szemetelnek a földre, és csak azért nem gázolunk bokáig taknyos zsepibe, mert mindenhonnan hosszú csipeszekkel felszerelt alkalmazottak tűnnek elő, akik azonnal mindent felszednek. Viszont ha az ember megpróbál okosügyes lenni, és nem szemetelni, akkor igazán nehéz dolga van.



Angliában az emberek egyre kevesebbet járnak templomba, ezért egyre több az olyan templom, ami funkcióját veszti, kiköltözik belőle az egyház és lakóépület vagy kocsma lesz belőle. Szerintem a rózsaablakos kosárterem is, ahova edzeni járok, templom volt valaha, de a legbizarabb ebből a műfajból mégiscsak a kocsma. Ilyenben iszom ma egy jó guinesst.