És akkor már a harmadik shoreditchi helyen voltunk, pedig vasárnap volt. És akkor az eredetileg hongkongi, de később amerikai, majd még később és jelenleg is brit, és ezen országok mindegyikének útlevelével rendelkező beszélgetőpartneremtől megkérdeztem, hogy akkor az identitásod, az milyen, akkor ő csak nézett rám, mint aki nem vár egy ilyen kérdést éjjel egykor abban kocsmában, amelyben üvölt egyfajta gyanús zene, amire őrjöngve lehet rokizni. Próbálta ő megválaszolni, komoly erőfeszítést tett, de végül azt mondta, ez nehéz lesz, és inkább szeretne inni még valamit, ha lehet. És végülis nem vagyok én sem a feszültségek barátja, úgyhogy gyorsan elütöttem egy viccel a dolgot, azt javasoltam, tűzze ki életcéljaként, hogy ő lesz a lehető legtöbb ország lehető legtöbb útlevelét birtokló személy a világon, biccentettem és egy magyar, egy kínai és egy görög lánnyal, valamint egy magyar és egy délafrikai fiúval, további egy idétlen, kalapos írrel őrült táncolásba fogtam. Korábban, de ugyanazon a napon kérdésre röviden összefoglaltam a kommunizmus főbb jellemzőit egy pakisztáninak (úgyismint: imádtuk és akartuk a milka csokit, stb.), és elárultam valakinek, hogy Magyarországon tulajdonképpen nincsenek feketék, de indiaiak sem. Sosem láttam még annyira döbbent arcot.