És végülis az 51. Londonban töltött napomon engedtem annak, amit a nép akar és megettem a fish and chipset. Meg kell, hogy mondjam, igencsak jól esett. Tudományosan álltam a kérdéshez, de az internet nem könnyítette meg a dolgomat, ugyanis legalább nyolc olyan listát találtam, ami ismerni vélte a tíz legjobb londoni fish and chips helyet. Végül a „tíz londoni fish and chipsező, amiért érdemes meghalni” – című listát választottam, arról is azt, ami közel esik a Regents Parkhoz, hogy lehessen kajálás közben döglődni a fűben, a Sea Shell nevű régit.



A parkbeli döglődésen igen nagy a hangsúly, ugyanis észben kellett tartanom, hogy az autentikus fish and chipsező nem eszik a vásárlás helyszínén, hanem mindenképpen valahova elindul. Kézben tartva eszeget, vagy hazavimegy és a krumplira ráüt egy tojást (ez meglehetősen bizarr, úgyhogy simán lehet, hogy forrásaim szívattak a történet ezen részénél), vagy leül vele a buszmegállóban, amíg várja a buszt, vagy bármi. A lényeg, hogy take away legyen és nem sit in.

Úgyhogy Anna meg én elindultunk a parkba és jól megettük a halat, meg a kicsit az úton szikkadványossá vált krumplit. Kétféle halat kértünk, az egyik a haddock volt, ami tőkehal, a másik pedig a cod nevű, ami a szótár szerint tőkehalat, herezacskót, növényi héjat, tengelycsapágyat, hüvelyt, selyemhernyó gubót, valamint pénzes zacskót is jelent. Őszintén remélem, hogy esetemben nem rántott herezacskóról van szó.



Aztán nagyon szerettünk volna kiállításra menni, de egy nagyszerű cukrászda keresztülhúzta a számításokat, úgyhogy inkább újra ettünk, valamint kicsit fetrengtünk a Hyde Parkban is, ahol egy hiphopper tánccsapat piknikezett és ez elegendő szórakozást nyújtott. Mindez vasárnap volt, este még az UpTownBoogieDown mulattságra is jutott energiám, ami vicces elektro house parti, élőben festéssel és tréfás 3d szemüveggel.



A magyar Amy Winehouse hasonmás igazán nagyot durrant otthon, a lányt a TV2 és az RTL Klub várja pénteken a reptéren, valamint a Népszabadság, a Bors és egyéb lapok készítenek interjút vele. Úgy néz ki, csináltam egy sztárt.

A bulvár Londonban egyébként egészen más természetű, mint otthon, ennél áthatóbb bulvárkultúrával sehol nem találkoztam a világon, de beszéljünk csak az ingyenesekről. A délutáni csúcsforgalom kezdetén, 5-6 órakor kirajzanak a rikkancsok és minden csomópontban és metrómegállóban osztogatják az ingyenes tabloid lapokat: a Londonpapert és a London Lite-ot, reggelente adják a Metrót. Egyáltalán, legkevésbé sem ciki ezeket lapozgatni, kortól, nemtől, etnikai és rasszcsoporttól, társadalmi státusztól függetlenül mindenki végigolvassa, hogy Pete Doherty szája mellett két nagyobbacska pattanás nőt, aztán, amikor leszáll, lerakja a metró ülésére a lapot, hogy aki legközelebb leül, alkalma legyen olvasgatni.

Az elmaradhatatlan: a Brick Lane-en található BigChill vécéje az első, a Notting Hill Arts Clubé a második (a szappannyomó rabszolganénit nem mertem lefotózni) :





És, hogy mi nekem a honvágy? Az alábbi, édesanyámnak írt levélidézet ekvivalens megfelelője: „mamahusleves nagyszeru lenne, valamint csirkeporkolt nokedlivel es uborkasalátával.”