Ide nekem a fish&chips-et

Ma egy telefonbeszélgetést leszámítva egyáltalán nem beszéltem magyarul, angolul viszont folyamatosan. És már nem figyelek fel minden alkalommal arra, hogy bemondja a metró, hogy vigyázzak a résre a szerelvény és a peron között, kivülről fújom, hogy melyik metróvonal milyen színű, és már azon sem döbbenek meg, ha mikrofonfrizurás afro testvérem sztepptáncra perdül a metró közönségének szórakoztatására, autentikus szteppcipőben. Kitanultam a női klotyó legváltozatosabb elnevezéseit (toilet, restroom, ladies room, loo) és helyfüggő alkalmazását. Ma pedig, amikor hazaértem a háromórás edzésről (miután a nagyon kedves, azonban náci kiképzőtiszt attitűdökkel rendelkező edző - számoltam - nyolcvan fekvőtámaszt csináltatott velünk), legnagyobb megrökönyödésemre észrevettem, hogy örülök a koliszobának, és még azt is kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy most valahogy egészen szép a bolyhosszürke padlószőnyeg.



Londonban nagyszerű szórakozások adódnak. Ott van például az a játék, hogy az ember felszáll egy buszra és elmegy vele tizenöt percet, leszáll és a Mea Sarim kellős közepén találja magát. Aztán ha a másik irányba indul, akkor Mumbaiban landol, és ezt mindezt úgy, hogy eleve is egy családias, Isztambul melletti kisvárosban lakik.

Londonban a multikulturalizmus mellett megvalósult az orvelli utópia is, ugyanis az egész várost behálózza a cctv rendszer, vagyis a legapróbb terület is alaposan be van kamerázva. Így ha például a buszsávban autózol, vagy tilosban parkolsz, esetleg behajtasz napközben a belvárosba, de elfelejtetted kifizetni a 8 fontos napközbeni belvárosi behajtási díjat, akkor másnap jön a levél, meg a büntetés. Ha szétvered kalapáccsal egy magyar cselgáncsozó fejét (múlt hét, metró), akkor másnap elkapnak. A nagytestvér ugyanis itt mindent lát. A cctv-hálózat egyszerre eredményez az emberben biztonságérzetet és napról napra súlyosbodó paranoiát. Folyamatosan látnak, folyamatosan tudják merre járok (a közlekedés egy digitálisan pittyegtető kártyával, az Oyster kártyával folyik), remélem nem kötök ki a 101-es szobában váratlanul (az enyim 64/3-as, hihi).



Hétfőn egyetemeztem, kedden pedig dolgoztam kicsikét, ami inkább szórakozásnak bizonyult: a brit kokainista szupersztár, Amy Winehouse hasonmásával forgattunk helyi magyar barátaimmal. Szerdán a már említett, kimerítő edzés előtt a harmincas évek Hollywoodjának cenzori rendszeréről hallgattam egy nagyon érdekes előadást az amerikai popkultúra című szemináriumon, valamint elmentem a csodálatos Hampstead Heath parkba, ahol a Notting Hill (asszem a rémes Sztárom a párom címmel fordított) filmben Hugh Grant kihallgatja, hogy Julia Roberts csúf és megalázó dolgokat mond róla.

Az ösztöndíjam pedig úton van felém most már, állítja kitartó és erőszakos kérdéseimet követően az illetékes hivatal. Juhé.