És akkor a Nórival megbeszéltük, túl nagy ez a város, szmog is van, meneküljünk előle. Úgyis van itt ez a tuti kis hely a közelben, ahol homokos a tengerpart és pálmafák is nőnek, úgyhogy felszálltunk a vonatra. A partszakasz Bournemouthban import homokkal van feltöltve, a hetvenes évektől kezdve több ütemben, darabonként több száz millió köbméter utánpótlással varázsoltak soktízkilométernyi, selymes homokfövenyt.
Bournemouth nem bulihely, az átlagéletkor hétköznapokon 70 felé hasít, elégedett nyugdíjasok töltik boldog perceiket kisgyermekes családok óvó figyelme mellett. Egy idősek otthonára hajazó vendégkörrel bíró panzióban találtuk meg a nekünk való remek szobát, majd drótszamárra pattantunk és alaposan bejártuk az óceán partját.
Bournemouthban a bácsiknak az a hobbija, hogy fémdetektorral járják a partot és összeszednek mindent, ami csak jelez. Kincskereső beszélgetőpartnerem éppen egy alumíniumkanállal lett gazdagabb, de állította, a gyémángyűrű, a mobiltelefon és az ezüstékszer sem szokatlan.
Bournemouth tiszta és csendes, ugyanis tulajdonképpen semmit nem szabad csinálni. Alkoholtilalom van minden nyilvános területen, a strandon nem szabad labdázni, sem cigizni, sem kutyát sétáltatni, sőt, főszezonban még bicajozni sem. Egy héttel a bringatiltás előtt így még alkalmunk adódott homokviharral szemben kerekezni hosszú órákon át. A parton álló apró vityillókra mégis tíz év a várakozási idő, mesélte újdonsült, szimpatikus nagymama-ismerősöm, de mióta betiltották azt is, hogy autóval levigye a vityillóval az ember a cuccait, nehezebb az idősek dolga.
Pihenten és jól eső fáradtsággal tértem vissza a városba, ami akkor, mint az ország, ahol eredetileg élek. Kicsit több, mint egy hetem maradt, úgyhogy most lemegyek hongkongi barátaimmal kosarazni egy jót. Ilyesmire otthon nincs lehetőség.
Utolsó kommentek