Hazafelé repülök, menő eurotrashként, ölemben a laptoppal száguldok a levegőben szeretett lakóhelyem felé. Most már biztos vagyok benne, hogy akárhová repülök a világban, ugyanaz a férfi vezeti a repülőt, vagy egyszerűen a hangszínük alapján válogatják a pilótákat. Ne mondja nekem senki, hogy nem minden pilótának pontosan ugyanolyan a hangja. Ezt a mostanit különösen sokat hallom, a britek közlés és informáláskényszerének köszönhetően (vagyishogy mindig minden formális tudnivalót bemondanak, kimondanak, megmondanak. Ha állsz a metróban a peronon, és látod, hogy jön a metró, akkor előtte már láttad kiírva a nagy kivetítőn, hogy hány perc múva érkezik a szerelvény, milyen irányba megy, aztán egy hangosbeszélő bemondta, hogy minden oké azon a vonalon, amin épp haladsz, majd a biztonság kedvéért, még az erre rendszeresített, hangosbeszélő tölcsérrel felszerelt, szigorúan a füled mellett álló alkalmazott is beleüvölt a töcsérjébe, hogy ez az a szerelvény, ami oda megy és akkor, amit már a kivetítőn és a hangosbeszélőstől megtudtál.) A repülőn ugyanez, az ugyanolyan hangú pilóta először bemondja, hogy sorba állunk, mert várunk arra, hogy leszálljon egy gép előttünk, aztán kisvártatva azt is bemondja, hogy három perc és indulunk, majd három perc múlva azt is bemondja, hogy indulunk.

És hogy mi hiányzott legjobban ezalatt a pontosan hetven nap alatt (a családomon és a barátaimon kívül): a kaukázusi kefír, a csirkepörkölt, a házunk előtt álló gesztenyefa, a műanyagpoharas viceházmester, a fanyar, pesszimista humor, a hülye négyeshatos és egy kiadós krémes valamelyik méltán jobboldali cukrászdából.

Pont elegem lett a kollégiumból, talán mert Joe szerelmes, rendszerint a barátnőjénél időzik és olyankor bekapcsolva felejti a zenéjét, vagy mert a fiúk sosem húzzák le pisilés után a wc-t, vagy mert a vizsgaidőszak miatt kevésbé példásak mosogatásból, vagy mert elegem lett, hogy hetvennapja zuhanyzom és nem nyúlok el egy váratlanul nagy kád vízben. Tíz nap múlva kiköltözöm és először Györgyiék lakására vigyázok tíz napig, majd a maradék három hétre Nóra csodálatos odújába költözöm az egyes zónába, kínai és brit lakótársakkal, török és arab felirattal a lift mellett.

A Big Red kocsma, amire a házam épült, egy amerikai stílusú pub, vicces guminőkkel, tetovált személyzettel és rockzenével. Még Párizs előtti szombaton csöppentünk Annával a fétisbuliba, pedig csak fáradtságunkat akartuk enyhíteni egy pohár vörösborral. Fémekkel átszúrt arcú fiatalemberek beszélgettek Lolitának öltözött lányokkal és szemtelenül punktarajú idősebb hölgyekkel. A wc-ben azzal a lánnyal is sikerült váltani pár szót, aki apró, műanyag cápauszonyoknak tetsző dolgokat operáltatott a bőre alá, a felkarjára. Az ingergazdag környezettől igen lelkes lettem, felszaladtam a szobába a kölcsönfényképezőgépért és azon nyomban közeli fotózni kezdtem a különleges buliarcokat. Nem bizonyult jó ötletnek, elmondhatom, a két jóravaló, magyar szociológuslány volt a legdurvább arc a fétisbuliban. Hiába költenek ezreket a furcsa kinézetre, a résztvevők nem kedvelik a figyelmet. Gyors problémamegoldó készségünknek köszönhetően nem lett nagyobb baj (keleteurópai összetartás: gyorsan összehaverkodtunk a lengyel kidobóemberrel), csak ezért nem kellett elhagyni a súlyosság helyszínét. További fotók a kölcsöngépen, később mellékelve.

Szia Budapest.