Még Budapesten, de már csak kettőt kell aludni. A konyhában az édesnemes paprika készenlétben áll, utazó Barbi megmondta, egy idő után az ember ellenállhatatlan vágyat érez, hogy újdonsült külföldi barátainak pörköltet/paprikáskrumplit és/vagy töltött káposztát készítsen, ezekhez viszont elengedhetetlen az édesnemes. 50 gramos kiszerelés, nem túl nagy, meglátjuk.

Ösztöndíjas vagyok, én, én, én, ösztöndíjas vagyok, fizet a magyar állam, és én három hónapot, három hónapot Londonban, egyedül. A Holloway Road megállónál fogok lakni, északkeleten, sötétkék vonal, sötétkék, jegyezd meg.

Imádott kortárs csoportomban az ötvenezer forint értékű búcsúajándékot szeretnék felszólítás sikeresen meghozta gyümölcsét. Csillogós fülbevaló, esőkabát, útikönyv, tusfürdő, szőkítős sampon, dezordor, CSOKI, és egy kicsike dobozba préselt tanga+zokni. (Jó, jó, mindig elfelejtek vinni edzésre, és a csupaszra húzott farmer legkevésbé sem szexi, sokkal inkább húzós érzés.) Semmi, de tényleg semmi más nem kell. Ennyi cuccal utazom.

Na jó, valójában Dórikától szerzett Pityuka, a méretes, zöld bőrönd itt áll készenlétben, telepakolom holnap húsz kiló cuccal. Ma kikészítettem a pólókat, amiket szeretek, két óriási halom. Muszáj lesz redukálni, lehet, hogy a két csipkésszélű ugyanolyan helyett egy csipkésszélűt viszek.

És végül a parák:

- magányos leszek.

- unatkozni fogok.

- a pasim elfelejt.

- unokahúgom, aki imád és akit imádok, elfelejt.

- a professzorok le sem szarnak, nem haladok az írással.

- nem értem meg, amit kedves angol barátaim mondanak.

- nem találok kosárcsapatot.

- kurvanehéz Pityukát képtelen leszek A-ból B-be, majd B-ből C-be egyedül átrendszerezni gyalogszerrel.

Vigyázz London. Jövök.