Az vajon milyen pszichológiai jelenséget takar, hogy reggel óta minden alkalommal elcsodálkozom, ha szembejön egy busz, valamint hogy jár a metró. Minden egyes alkalommal, amikor meglátok egy tömegközlekedési eszközt, emlékeztetnem kell magam, hogy a sztrájk Budapesten van, nem Londonban, halló. Talán elmegy az eszem, talán nem.

És most szakmai részletek: tegnap írtam emailt a kutatási segítőnek, aki a könyvtárban székel (nem úúúgy székel). Időpontot kértem, és ő rögtön vissza is írt, hogy nagyon örül, hogy segíthet, és ne fáradjak, majd ő jön és mindent elmond az én irodámban. AZ ÉN IRODÁMBAN. És ezért ma ültem az ÉN IRODÁMBAN és ő jött és 50 percen keresztül magyarázta, hogy milyen forrásokhoz férek hozzá és közben nagyon nagyon kellett magamon uralkodni, hogy ne sírjam el magam, aztán hogy ne kezdjem el ölelgetni. Kicsi, keleteurópai diákpöttynek éreztem magam, az óriási tudáshalmaz lehetőségeinek közepében. Kicsi, keleteurópai diákpöttynek, amelyik nagyon nagyon szerencsés.

Kaptam egy kártyát, amivel London összes létező könyvtárába bejutok és kölcsönözhetek, hozzáférek az összes médiatudományi és szociológiai folyóirathoz, disszertációhoz, valamint minden újsághoz, ami angol nyelvterületen jelent meg a hatvanas évek óta.

Tudományos túlcsordulásom lett, úgyhogy megyek levezetni a Camden Crawl rockfesztre.