Oké, Lutonból beérni tényleg az örökkévalóságnál is tovább tart. Olcsó jegyért időt kell adni cserébe, méghozzá nem is keveset. A repülőút rendben zajlott, főként, hogy Andival fejenként lenyomtunk egy üveg Unikumot, mondjuk, csak decis kiszerelésben, de így legalább életemben először megtapasztalhattam, hogy kétségtelenül vidám dolog a légörvény. Itt látható, amint utazunk a metrón:



Egy 56-os magyar néni kertvárosi otthonába érkeztünk, itt alszom 3 éjszakát. A nagyszerű szállás mellett legyen elég annyi, hogy konyhai beszélgetésünk egy adott pontján (közvetlenül a vizitdíj szükségességéről szóló eszmefuttatást követően) a néni száját elhagyta a csodálatos mondat, hogy "és akkor megtimingoltam a tökfőzeléket". Tegnap este még megkerestük a British Film Institute könyvtárát, aztán megkajáltunk, én igazi brit ízetlenséges levest rendeltem, nyami, aztán elaludtam hazafelé a metrón, fél tízkor már ágyban voltam és a változatosság kedvéért ötkor keltem is. Délelőtt összeraktuk a holnapi konferenciaelőadást, azóta az Oxford Street és környéke boltjaiban időzünk, ami azért is említésre méltó, mert földöntúli önmérséklettel megtartóztattam magam, és nem vettem máris fekete cipőcskét. Telefonra viszont szükség lesz, még ha nem is iPhone (brühühü), valami szuperszépre számítok. Most az óriási Waterstone könyvesboltban vagyok, órákat lehet itt tespedni.

A londoni buszsofőrök igazi könyörtelen/pontos/kegyetlen/logikus jellemzőkkel felruházott népek. Megfigyeltem, hiába fut a féllábú, bottal felszerelt bácsi, ha nem épp a megálló háromméteres sávjában éri el a buszt, a járdán marad.

Már van Oyster bérletem, ettem a Pret-a-mangerban, lökdösődtem a Picadilly-n, eláztam és sétáltam napsütésben = igazi londoner vagyok.