Ide nekem a fish&chips-et

Volt itt már szürreális este, de Juliékkal újabb péntek esti minőség köszöntött a kollégium lakóira. Intenzív, nyolcórás turistáskodás után fáradtan érkeztünk szerény hajlékunkba, ahol remek odút rendeztünk be az átmeneti időszakra - még pihenni is képesek vagyunk hárman egy helyen. Így aztán joggal reméltük, hogy amikor nyolcórás turistáskodás után fáradtan megérkezünk, tudunk egy órát pihenni, mielőtt továbbindulunk Györgyi születésnapi bulijába. Hahahaha. Mekkorát tévedtünk.

Joe ugyanis, a fél ír, fél sierra leoni lakótársam, aki három éjszakát egy héten séfként dolgozik a közeli ír bárban, szorgosan munkába indult, csak épp bömbölő hiphop muzsikáját felejtette bekapcsolva a szobájában. Maximumra tekert hangerő, kevéssé jó minőségű zenei szint, őrület.

Joe trash rapje csak annyira hangos, hogy remegnek kicsit a falak, csak annyira hangos, hogy ha én hallgatom a zenét a szobámban hangosan, biztosan nem hangosítom fel ennyire. 



Csalódottan indultunk a szülinapra, tudtuk ugyanis, hogy Joe csak reggel érkezik, és tudtuk azt is, hogy ebben a zajban kizárt az alvás. Lakótárs 1. (Alex, hegedűkészítő kosárlabdázó) aktívan igyekezett segíteni, meg is adta Lakótárs 2. (fiú nemű Charlie – ez később fontos lesz -, amúgy általános iskolai tanár és focista) telefonszámát, mert ő majd tudja Lakótárs 3.-at (Joe: BŰNÖS) elérni. Boldogan tárcsáztam Charlie-t, a számán viszont egy részeg, lány nemű Charlie jelentkezett, aki nem értette, honnan ismerem őt, honnan ismerem Joe-t, honnan ismerem Alexet, és egyáltalán, minek hivogatom péntek este, blablablabla.

Közben eltévedtünk, majd odataláltunk a szülinapra, ahol remek magyar társaságot ismerhettünk meg. Alex hívott újra, hogy bocs, hogy másvalaki számát adta meg, de most nagy öröm van, mert hazaért Charlie és ő majd megmondja Joe számát és felhívjuk és iderángatjuk és elhalkul a zene. Két perc múlva hívott újra, hogy mégsincs nagy öröm, mert Charlie berohant a szobájába, gyanúsan magára zárta az ajtót, bekapcsolta a saját zenéjét (drum and bass) és hangosan sír, ezért nem mer újra kopogni.

Néhány sörrel és ciderrel később a hős Alex a portás segítségével betört Joe szobájába és kikapcsolták a förtelmes laptopot.



A Cantaloupe pubban eközben mi nagyszerűen szórakoztunk (Boldog szülinapot, Györgyi!), majd éjfélkor, a záróra után, hazaindultunk. A ház melletti ábécébe beugrottunk egy üveg vízért, ahol egy hollófekete nigériai fiú köszöntött ránk kifogástalan magyarsággal. Hosszú és vidám beszélgetés kezdődött Raphalellel, aki a joruba törzs tagja, a SOTÉ-ra járt, magyar felesége van, de szívesen venné, ha inkább Juli lenne a felesége, valamint állítja, hogy ismeri az egyetemről anyut, ismeri Fekete Pákót, tudja, hogy Gyurcsány Ferenc zsidó (mutatta a ujjával az orr megfelelő ívét), Orbán Viktor pedig cigány, valamint, hogy ő volt az Astoria királya. Most biztonsági őrként dolgozik, arra vár, hogy szeptemberben elkezdődjön az egyetem, mert újrakezdi orvosi tanulmányait, nőgyógyász szeretne lenni.

Na jó, mostanáig bírtam információ nélkül, angol barátaim ugyanis nem tudják a választ. (Hogy lehet úgy élni, hogy valami teljesen másképp van náluk, mint a világ legtöbb pontján, mégsem kíváncsiak rá, miért?)



Rövid keresgélés után akkor íme:

Nem ők különcködnek a baloldali közlekedést illetően, a világ többi része váltott az 1700-as években. Ma a világ körülbelül negyedében, elsősorban a brit gyarmatokon baloldali a közlekedés, írja a National Geographic. A történelmi feljegyzések szerint már az ókori Rómában bal oldali közlekedés volt és bár ennek a pontos oka nem ismert, a történetírók arra tippelnek, hogy a veszélyes élet miatt a lakók folyton magukkal hordták kardjukat, és mivel az emberek nagy többsége jobbkezes, ezért biztonságosabbnak érezte, ha egy ismeretlennel szemben a bal oldalon halad, így a rossz indulattal közeledőre gyorsabban ránthatta kardját.

Aztán a Nagy Francia Forradalom idején újabb jelentőséget kapott a közlekedés elhelyezkedése, szimbolikus jelentősége volt annak, ki melyik oldalon halad: a szegények a jobb oldalon, a forradalom ellenségei, az arisztokraták pedig a bal oldalon. Napóleon gyorsan a közlekedés megváltoztatása mellett döntött. Aztán amikor Napóleon fél Európát elfoglalta, a megszállt országokban is bevezette a jobb oldali közlekedést. Ami érdekes, hogy ekkor az Osztrák-Magyar Monarchia lakói még mindig baloldalon közlekedtek, Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország 1938-39-ben szánta rá magát a cserére. Vagyis nagyi és nagypapa még így szocializálódott.

Nagy-Britannia máig kitart a baloldali közlekedés mellett, és minden gyarmatán ezt vezette be. (Kivételt a már említett Egyiptom képez, melyet előttük Napóleon már meghódított.) Léteznek tanulmányok, amelyek azt sugallják, hogy a bal oldali közlekedés biztonságosabb, mint a jobb oldali. A legtöbb embernek ugyanis a látás terén is a jobb oldala a domináns. Baloldali közlekedés esetén pedig, például egy előzésnél, a domináns jobb szem pontosabban képes a távolságot, sebességet megbecsülni.

Hát nem tudom, ez az egyetlen dolog, amit nagyon nehéz itt megszokni. Még egy hónap után is inkább mindenfelé nézek, mert még próbálkozásaim ellenére sem tudtam magamra erőszakolni, hogy direkt ne abba az irányba nézzek, amerre első gondolatom szerint tenném.



A tavasz is megérkezett, órákig olvasgattam a közeli ARSENAL felirat L betűjén.

Hadd ajánljak egy új London blogot, a Mind the gap-et, ami remek információkat közöl a városról és remek illusztrációkat. Például egy olyat, hogy Budapest és London mekkora egymáshoz képest, méretarányosan egymásra fektetve. Én a városközponthoz képest - ha jól nézem  - körülbelül Újpest-külsőn, vagy Óbudán lakom. Vagyis londoni viszonylatban szupermenő, belső részen. Így már azt az újabb kérdést is meg tudom válaszolni, amit egyik ismerős tett fel: Budapest ugye akkora, hogy körbe lehet sétálni?

Amúgy a méret ebben a városban új értelmet nyer. Hiába mondom büszkén, hogy egy kétmilliós városból jövök, mindenki csak kedvesen mosolyog. Akkora városban indulok most boltba, mint a saját, szeretett országom.

Vallomás: továbbra sem ettem fish&chips-et. Nem lenne sokkal érdekesebb kaland, ha inkább már nem is ennék?

Az első hónapfordulóval az első hullámvölgy is megérkezett, szerencse, hogy a testvérem napokon belül feltűnik a King’s Cross peronján. És hogy ne mindig az örömködésről szóljak: betegen egy másik országban lenni úgy, hogy otthon sincs minden rendben, valamint a másik országban napokig nem süt ki a nap, hát.
Na de inkább London.



A hétvége leginkább abban a reményben telt, hogy mindjárt elmúlik a betegség, de ez továbbra is várat magára. Pénteken az irodában voltam, amiről csak most vettem észre, hogy azért szeretem annyira, mert éppen kétszer akkora, mint a szobám.



Aztán az este a Camden Crawl indiefesztivál és az csodálatosan nem normális Agaskodo Teliverek együttes társaságában telt. A fesztivál kétnapos és a Camden környéki klubokban, kocsmákban zajlik, főként húszéves, ceruzagatyás rajongók érdeklődésének középpontjában. Utcaképek mellékelve.



Szombaton a Camdenben élő őrült lány életét ábrázoló mozira, vasárnap a Science Múzeumra tellett, amiről sokkal többet vártam, sokkal több interaktivitást, tapogatós dolgokat, de hiába.

Fenyegetőznek itt is egy kétnapos közlekedési sztrájkkal, úgy tűnik, nem maradok le semmiről.

Újabb kérdések új barátaimtól, Magyarországgal kapcsolatban:

- (egyhavi ismerettség után:) tulajdonképpen hol is van ez a Magyarország? tanultam róla, hogy osztrák-magyar birodalom, de nem emlékszem pontosan.

- (a Tesco-ban vásárolva:) Magyarországon is vannak ilyen nagy bevásárlóközpontok?

- (narancshámozás közepén:) keleteurópában nagy értéknek számít a banán, ugye?

Az vajon milyen pszichológiai jelenséget takar, hogy reggel óta minden alkalommal elcsodálkozom, ha szembejön egy busz, valamint hogy jár a metró. Minden egyes alkalommal, amikor meglátok egy tömegközlekedési eszközt, emlékeztetnem kell magam, hogy a sztrájk Budapesten van, nem Londonban, halló. Talán elmegy az eszem, talán nem.

És most szakmai részletek: tegnap írtam emailt a kutatási segítőnek, aki a könyvtárban székel (nem úúúgy székel). Időpontot kértem, és ő rögtön vissza is írt, hogy nagyon örül, hogy segíthet, és ne fáradjak, majd ő jön és mindent elmond az én irodámban. AZ ÉN IRODÁMBAN. És ezért ma ültem az ÉN IRODÁMBAN és ő jött és 50 percen keresztül magyarázta, hogy milyen forrásokhoz férek hozzá és közben nagyon nagyon kellett magamon uralkodni, hogy ne sírjam el magam, aztán hogy ne kezdjem el ölelgetni. Kicsi, keleteurópai diákpöttynek éreztem magam, az óriási tudáshalmaz lehetőségeinek közepében. Kicsi, keleteurópai diákpöttynek, amelyik nagyon nagyon szerencsés.

Kaptam egy kártyát, amivel London összes létező könyvtárába bejutok és kölcsönözhetek, hozzáférek az összes médiatudományi és szociológiai folyóirathoz, disszertációhoz, valamint minden újsághoz, ami angol nyelvterületen jelent meg a hatvanas évek óta.

Tudományos túlcsordulásom lett, úgyhogy megyek levezetni a Camden Crawl rockfesztre.

És hát Greenwich, Greenwich az maga a csoda. Olyan nyugalom szállt meg, mint változatos huszonnyolc évem alatt kevésszer. Ott volt az a domb, rajta meg a csillagvizsgáló, a parkbejárat viktoriánus, mögötte a látkép (a Canary Wharf biznisznegyed) indusztriális modern, mókusok és galambok mászkálnak a nagy zöld felületen és én vihogva ugrándozom az időzónavonal felett oda, majd vissza. Kiváló szórakozás.

Hétfőn soppingolás volt, könyvesboltban, meg főként ebben az üzletben, kedden pedig megvalósítottam, ami először bevillant, amikor értesítettek, hogy megnyertem az ösztöndíjat: kiültem a Hyde Parkba egy könyvvel és a napsütésben olvasgattam órákig a lenti képen látható nyugalmas tájban.

A tanulással is haladok, az anyaggyűjtés után már írni is kezdtem. Itt egyébként csak azt nem tanulja meg az ember, ami ellen foggal-körömmel tiltakozik. Hagyján, hogy az egyetemi számítógépemről minden fizetős folyóiratot ingyen elérek, de a könyvtárban rendszeresítettek minden tudományágnak egy nénit vagy egy bácsit, akihez oda lehet sétálni és órákig foglalkozik adott témával, kikeresi a legalkalmasabb szakirodalmat, tanácsokat ad a könyvtári kutatáshoz. Le vagyok nyűgözve.

A másik, amitól le vagyok nyűgözve a közlekedés. Ugyan van, aki szerint elbutít, hogy mindent a szájába adnak: szerintük semmi kihívás nincs abban, hogy mindig lehet tudni, melyik vonal van lezárva, melyik metró késik, milyen nevezetességhez kell kiszállni ennél a megállónál, melyik vonalon utazol éppen és milyen irányba. Nekem egyelőre élvezet, bár az is lehet, hogy csak idő kérdése, most olvastam ugyanis, hogy az egyik metrómegálló mellett élő lakóközösség beperelte a metrótársaságot és meg is nyerte a pert, ugyanis túl hangosnak találták, hogy óránként ötvenszer bemondanak valamit. Amúgy az nagyon érdekes, hogy soha nem háborognak. Ha váratlanul leszáll a buszsofőr, mert cserél a kollégájával és negyedórát számolják a váltópénzt, senki sem morog. Ha hosszabb időre megáll a metró az alagútban, a sofőr szórakoztató megállapításokkal értékeli a helyzetet, még vigyorognak is.

Néhány apróságot otthon is bevezetnék, hogy ott is mindenki kicsit többet vigyorogjon: például a felújítás alatt álló mozgólépcsőre írt érdekes adatokra gondolok („Ez a mozgólépcső annyi utat tett meg, mint a Föld-Hold távolság. Most elfáradt.”), vagy arra az elitista, de tetszetős megoldásra, hogy kasztingolják a metróban aprópénzért zenélőket és csak az kerülhet be, aki jó.

Ha sztereotip és általánosító akarnék lenni, akkor elmondanám, hogy a britek nyugisak, mosolygósak, udvariasak, mindig nagyon kedvesek, mindig nagyon segítőkészek, mindenben rendelkezésre állnak, ráadásul még őszinték is ebben, de egy bizonyos szint után nincs tovább. Onnantól nincs bebocsátás, csak a mosoly marad. A szomorkásnak bélyegzett magyarok a britekhez képest élénk, mediterrán szenvedélygolyónak tűnnek innen, és igen nagyon hiányoznak. Szerencse, hogy nem akarok sztereotip és általánosító lenni.

Kicsit beteg vagyok, de nem érdekel. Itt vannak Wildi csodás fotói, itt pedig egy szép wc-freskó a Hyde Park bejáratánál:

Johnról kiderült, hogy Joe. (a literes tejére ráírta, hogy ne lopjunk belőle és alá is írta)

A Wildi megérkezett a péntek reggeli géppel. Megvettük reggelit és megettük a reggelit és mondta, hogy juj de jó, nyomás várost nézni, majd váratlanul mély álomba szenderült. És csak aludt és aludt és a felhők jöttek és aztán a jégeső is jött és kopogtatta az ablakot és a vihar rázta a tetőt, de ő csak aludt, amikor zápor áztatta a falakat, akkor is. Aztán kisütött a nap és verőfényes lett és ő végre nem aludt tovább, hanem mosollyal az arcán felébredt.
Így elindultunk várost nézni.

A Covent Gardennél egy pucér utcai előadóművész eszement produkciójához volt szerencsénk, aki láncfűrészeket és labdákat dobált és kifigurázta a melegeket és pólókat tömködött a gatyájába, előre. Aztán mászkáltunk és gyöngyboltokat kutattunk és felültünk a 12-es buszra is, ami azért jó, mert átszeli a város főbb csomópontjait és lehet róla nézelődni. Aztán hazaindultunk, mert meghívásunk volt egy olyan klubba, amit világért sem hagytunk volna ki.



Az éjszakai élet virágzik Londonban, a helyek jellege nagyban függ attól, hogy az alkohol- és zaj-jogosítványok bürökratikus rendszeréből miként kerül ki a tulajdonos. Az otthonos Foundry például 11-kor bezár, de annyira, hogy a csapos kirohan a kocsma előtt cigiző népekhez, kirántja alóluk és begyűjti az összes a széket és hatalmas lakatot zár az ajtóra.

A legtöbb menő klubban tagsági rendszer van, csak az mehet be, aki szerepel a vendéglistárán. Pénteki helyszínünk, a Maddox Club is ilyen, itt a bulizás leginkább a lóvé demonstrációjáról szól, és mivel mindenkinek nagyon sok pénze van, ezért a biztonsági rendszer is igen fejlett. A bejáratnál három hatalmas hústornyon kell átjutni, majd befizetni a belépőt és a ruhatárat is. Vacsorázni is lehet, ami körülbelül 100 font fejenként és ha a vacsora után a bulizás idejére is az asztalnál szeretne maradni az ember, akkor a kötelező fogyasztás egy estére asztaltársaságonként és helytől függően 500-1000-2000 font (ami 160-630ezer forint). Ritkán feszengtem életemben ennyire, mint a Maddox Club-ban, de aztán antropológiai terepmunkaként értelmezve mulatságosnak bizonyult.



Londonban rabszolgákat is dolgoztatnak, a Maddox klubban a wc-ben van egy hölgy (egy fekete hölgy), akinek az a munkája, hogy a kezembe adja a papírtörölközőt miután megmostam a kezem, valamint adjon fésűt/hajlakkot/sminket, ha kérek. Nem kértem. A belvárosban pedig riksások szállítják a zsíros seggű, részeg turistákat és persze mindezt úgy is fel lehet fogni, hogy legalább van munkájuk.



Szombaton Portobello piacoltunk és a Baker Street-en találkoztam R-val, aki átruccant a hétvégére Valenciennes-ből, majd a London Bridge alatti kazamatákba telepített szórakozóhelyen voltunk, ahol minden héten másik tíz művész csinál szuper dolgokat és közben buliznak az emberek.

A kollégiumi élet érdekes hozadéka, hogy a wc-ben olyan újságokat olvashat az ember, amiben péniszalakú krumplikról adnak hírt, és hatalmas mellű meztelen nők képei között azt is megmutatják, hogy néznek ki a bokszolók, miután szétverték a fejüket.
Indulunk teázni Greenwichbe.

John az enyhén süket, félig Sierra Leone-i, félig ír lakótársam, aki bömbölteti a zenét, de bármikor segít becsapni a becsaphatatlan mosógép ajtaját. Sportpszichológiát tanul, mellette az egyetemmel szemben lévő ír étteremben séf, valamint rögbijátékos.

Sierra Leone Nyugat Afrikában található, és a kilencvenes évek vége óta egyáltalán nem olyan háborús a helyzete, mint ahogy azt a médiumok szeretik beállítani, állította John, miközben óriás szalonnadarabokat izzított egy serpenyőben, majd a kiizzasztott zsírba svéd húsgolyókat pottyantott. A politikai hatalom felügyeli a drágakőbányákat, az ipar a vasércre koncentrál.

Gyémántot is látott már, a gyémánt pedig igazán szép csiszolás előtt, mesélte, majd az orrom alá dugta a karóráját és megmutatta a benne sorakozó apró köveket. Gyémántok ezek is, mondta, talán átvert, talán nem, az óraszíja mindenesetre műanyag. Ha Sierra Leone-be vágyom, biztonságban érezhetem-e magam turistaként - kérdeztem, és megnyugtatott, szerinte nem kell, bár apukája foglalkozása évekig a fehérek felvigyázása volt.

John nem értette, hogyhogy nincs férjem, ha a balkezemen van egy gyűrű és azt is nehezményezte, hogy a keresztnevem a vezetéknevem mögött áll. A libériai - sierra leonei szomszédkonfliktusok okán érdeklődve végighallgatta a román-magyar és a szlovák-magyar feszültségekkel kapcsolatos példáimat, majd elkészült a húsgolyós szalonna és búcsút intettünk egymásnak.

Napközben egy nagyszerű kutatószemináriumon voltam, ahol venezuelai, tajvani, brazil, kínai, francia, német, ghánai, palesztin és argentin osztálytársaim vannak, igazi brit pedig egy sem. Mindenki elmesélte, hogyan zajlik a saját országában a népszámlálás, a tajvani azt állította, hogy náluk nincs, szerintem egyszerűen csak nem értette a kérdést, a kínai elmesélte, hogy mindenki rohan, ezért a kérdezés nagyon gyors, a briteknél a legapróbb részletekig kikérdeznek az etnikai háttérről (ezzel kapcsolatban az derült ki, hogy csak nálunk ilyen érzékeny adat az etnikai háttér), a palesztineknél pedig a tanácsos a 'milyen vallású ön'-kérdésre a muszlimot válaszolni.

megjott az osztondij! ott figyel a szamlamon. ugyhogy SZIA keritesmaszaskozbenszetszaggatottfarmerhelyettnemsokaravasarolt uj, valamint HELLO csinos,feltunoenszinestaska.

Ma egy telefonbeszélgetést leszámítva egyáltalán nem beszéltem magyarul, angolul viszont folyamatosan. És már nem figyelek fel minden alkalommal arra, hogy bemondja a metró, hogy vigyázzak a résre a szerelvény és a peron között, kivülről fújom, hogy melyik metróvonal milyen színű, és már azon sem döbbenek meg, ha mikrofonfrizurás afro testvérem sztepptáncra perdül a metró közönségének szórakoztatására, autentikus szteppcipőben. Kitanultam a női klotyó legváltozatosabb elnevezéseit (toilet, restroom, ladies room, loo) és helyfüggő alkalmazását. Ma pedig, amikor hazaértem a háromórás edzésről (miután a nagyon kedves, azonban náci kiképzőtiszt attitűdökkel rendelkező edző - számoltam - nyolcvan fekvőtámaszt csináltatott velünk), legnagyobb megrökönyödésemre észrevettem, hogy örülök a koliszobának, és még azt is kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy most valahogy egészen szép a bolyhosszürke padlószőnyeg.



Londonban nagyszerű szórakozások adódnak. Ott van például az a játék, hogy az ember felszáll egy buszra és elmegy vele tizenöt percet, leszáll és a Mea Sarim kellős közepén találja magát. Aztán ha a másik irányba indul, akkor Mumbaiban landol, és ezt mindezt úgy, hogy eleve is egy családias, Isztambul melletti kisvárosban lakik.

Londonban a multikulturalizmus mellett megvalósult az orvelli utópia is, ugyanis az egész várost behálózza a cctv rendszer, vagyis a legapróbb terület is alaposan be van kamerázva. Így ha például a buszsávban autózol, vagy tilosban parkolsz, esetleg behajtasz napközben a belvárosba, de elfelejtetted kifizetni a 8 fontos napközbeni belvárosi behajtási díjat, akkor másnap jön a levél, meg a büntetés. Ha szétvered kalapáccsal egy magyar cselgáncsozó fejét (múlt hét, metró), akkor másnap elkapnak. A nagytestvér ugyanis itt mindent lát. A cctv-hálózat egyszerre eredményez az emberben biztonságérzetet és napról napra súlyosbodó paranoiát. Folyamatosan látnak, folyamatosan tudják merre járok (a közlekedés egy digitálisan pittyegtető kártyával, az Oyster kártyával folyik), remélem nem kötök ki a 101-es szobában váratlanul (az enyim 64/3-as, hihi).



Hétfőn egyetemeztem, kedden pedig dolgoztam kicsikét, ami inkább szórakozásnak bizonyult: a brit kokainista szupersztár, Amy Winehouse hasonmásával forgattunk helyi magyar barátaimmal. Szerdán a már említett, kimerítő edzés előtt a harmincas évek Hollywoodjának cenzori rendszeréről hallgattam egy nagyon érdekes előadást az amerikai popkultúra című szemináriumon, valamint elmentem a csodálatos Hampstead Heath parkba, ahol a Notting Hill (asszem a rémes Sztárom a párom címmel fordított) filmben Hugh Grant kihallgatja, hogy Julia Roberts csúf és megalázó dolgokat mond róla.

Az ösztöndíjam pedig úton van felém most már, állítja kitartó és erőszakos kérdéseimet követően az illetékes hivatal. Juhé.

Vasárnap arra keltem, hogy hatalmas hópelyhek esnek az égből. Igyekeztem szörnyülködve megörökíteni, a londoniak pedig nagyon örültek, hógolyóztak is az utcán, az egyik lakótársam szerint azért, mert nem sokszor marad meg itt a hó. Pláne nem áprilisban.

 

Vasárnap előtt volt még csütörtök és péntek és szombat is. Csütörtökön láttam egy nagyszerű csőtörést, este pedig a Camden Panthers edzésére mentem, akik ugyan eléggé bénák, de közel van az edzés és kedvesek és jó a terem.

Pénteken az egyetemen üldögéltem, aztán Gy-vel vetettük bele magunkat az éjszakába, először a Sohoban, ahol mint megtudtam, azért van nagyon egyszerű neve a kocsmáknak (bocsánat, bároknak és kluboknak), mert olyan régiek, hogy akkoriban az analfabéta emberek cégérek alapján választottak ivót. Mi a Bárány és zászló nevűben múlattuk az időt, aztán még két helyszín következett, valamint táncolás.

Szombaton a Portobello piacra mentem, ahol színesek a házak és finom a csokis süti és minden lehet kapni, meg mindennek a fordítottját is. Vasárnap valódi angol reggeli, délután pedig egy kortárs táncelőadás következett, a Push című, ingyenjeggyel, ami a kortárs táncelőadások átlagos unalmassági fokát tekintve egészen meggyőző volt és kellően rövid.

És néhány újabb érdekesség (újabb listákkal, bocsánat):

1. állítólag itt van a legtöbb tinédzser terhesség, mert az egyedülálló lányanyákat mindenféle nagyszerű dologgal támogatja az állam. A fogamzásgátló ingyenes.

 

2. életemben először járok olyan helyen, ahol ha szóba kerülnek a rendőrök, akkor mindenki le van nyűgözve és azt mondja, milyen udvariasak és kedvesek a fakabátok. sőt, lehetnének keményebbek is, mondják, mert ejnye bejnye, ez a kedvesség így nem járja.

3. Camden ideje lejárt. az új menő hely valahol délen van. camden már nem cool.

4. Londonban mindenki kap munkát, aki szeretne dolgozni és mindenki meg is él, aki szeretne dolgozni – meséli enyhe bűnözéstől nem mentes fiatalkorral büszkélkedő, jófej lakótársam, aki jelenleg hegedűkészítést tanul az egyetemen, és kosárlabdázó ösztöndíjából éldegél.

5. Minden eddiginél tapasztaltnál több itt a bulvárlap, de még ingyenesből is van vagy négy.

6. Amikor megtudják, hogy magyar vagyok, a következő kérdéseket teszik fel:

            - Milyen a magyar kaja?

            - Örülök-e neki, hogy Nicholas Sarkozy magyar?

            - Jó hely-e a fővárosunk, Bukarest?

            - Szeretem-e, hogy hatalmas hegyek között élek?

Három hete élek Londonban.
Nem ettem még fish and chips-et, a szobám kicsike, az ösztöndíjam sehol, de fél percre sem bírom abbahagyni a vigyorgást.

A lakótársaim kétharmada hétfő este megajándékozott életem eddigi legborzalmasabb éjszakájával, amikor seggrészegen üvöltöztek hajnali fél4 és fél7 között, valamint brit popslágereket énekeltek és vihorásztak idétlen kiscsajok társaságában. Szerencsére lakótársaim egyharmada kétméter magas és szeret aludni, úgyhogy hatékonyan leüvöltötte a fejüket.

A British Library-ba is ellátogattam, de nem tudtam beiratkozni, mert igazolópapír kell a szállásról. (A képen látható a csodakönyvtár.)

Tegnap az első kosarazás is megvolt, nagyon élveztem, hogy végre pattogtatok. Egy nb2-es csapathoz mentem le, a Westside nevűhöz, akik North Kensingtonban edzenek egy ifjúsági központban, ahol a recepción a füzetbe be kell írni, hogy mi a nevem, mikor születtem és milyen etnikai csoporthoz tartozom. Van a British White, meg az Other White, meg a Black és satöbbi, de képtelen voltam odaírni, hogy fehér vagyok, üresen (fehéren, haha) hagytam a sort. Milyen hülye kategória már ez?

Az épület gyönyörű, kicsit olyan, mintha a Mátyás templomban edzenénk, a teremnek ugyanis rózsaablakai vannak (színes üvegek nélkül). Az ifjúsági centrum fő programjai közé tartozik a dekriminalizáció, ami úgy tűnik, ezen a környéken nem árt, a csapattársak azonnal szóltak, hogy soha, semmilyen körülmények között ne menjek edzés után egyedül a két percre lévő metróállomáshoz. Mostanában itt a fiatalkorúak bűnözésétől hangos a sajtó, a helyi ismerőseim azt mondják, itt leginkább a 13-16 évesektől érdemes félni. Bandaháborúkat nyomnak, 2007-ben huszonketten haltak meg emiatt. Túl jó a szociális rendszer, mondják, ezért légüres térben felnövekszik egy generáció, akinek nincs megfelelő szocializációs minta, az iskola meg nem látja el szükséges feladatát. De ahogy az otthoni híreket olvasom, ott is köpködik meg verik a tanarakat, szóval a jelenség globális, gondolom csak idő kérdése, és nálunk is lelövik egymást.

Az edzés nagyon érdekes volt, bár kicsit meglepődtem, hogy három órát tartott. Másfél óra után mondták, hogy most vagyunk a felénél. Teljesen másképp játszanak, mint mi (lassabb, kevésbé robbanékony, de logikusabb), és nagyon élveztem. Ma egy másik csapathoz megyek - mindenhova befurakodom. A sport amúgy sem árt, ha ilyen édességek kísértik az embert, mint a képen látható.

Nagyjából kialakulni látszik a napirendem is: reggel szöszmötölök pár órát itthon, aztán bemegyek az egyetemre, ahol SAJÁT SZOBÁM VAN. Efelett még nem annyira tudtam napirendre térni, hogy ott ülök a City University szociológia tanszékén egy saját irodában, elképesztő. Este pedig találkozom ismerősökkel, mostantól pedig edzeni fogok.

Egy őszinte vallomással is tartozom: még egyáltalán nem ettem fish&chips-et.

A pénteki mulatozás után a szombat nagy részében csak a fetrengésre futotta, de azért délutánra összeszedtem magam és felkerekedtem, a Covent Gardenben és a Sohoban mászkáltam, ahol a kurvákra vonatkozó felhívásokat és a képregényboltot is felfedeztem. Utóbbi rendkívül fontos helyszínnek bizonyult, ugyanis életemben először láthattam az embert, aki fémkeretből ácsolt piramist visel a fején. Vajon miért?



A vasárnap pedig elképesztő volt, a Brick Lane ócskapiac az maga a csoda, aztán még a Tate Britain-re is futotta, ahol a Peter Doig nevű, kortárs festő kiállítása van éppen, aki képeslapok és fotók alapján fest, például kosárpályákat és sielő embereket, meglehetősen pszichedelikus megoldásokkal. Ezt viszont nem ő festette, ez én vagyok, mint V for vendetta, néhány fröccsöntött Rocky Balboa társaságában.

Kosárlabda ügyben is mozdultam, ugyanis megtaláltam a londoni bajnokság webszájtját. Ez egy tízmilliós város és összesen egy női liga van, nem mondhatnám, hogy a kosaras élet a fellegekben jár. Írtam egy csomó csapatnak, lelkesen válaszoltak is, a héten le is megyek edzésekre: szerdán a Westside csapatához, csütörtökön pedig a Camden Panthers-hez, akiket az eredmények szerint mindenki szarrá ver.



Ma az egyetemi életbe is becsatlakoztam, van már fényképes igazolványom és kaptam egy menő szobát is. Mindenki szuper aranyos, a szociológia tanszék vezetője fél órát kísérgetett a biztonsági szolgálathoz, hogy minden rendben legyen velem. Magyarországi cigány zenét kért cserébe.

Ez itt egy csendélet a Brick Lane piacról:

Csütörtök és péntek nekikezdtem annak, amiért itt vagyok, felfedeztem a közelben lévő két könyvtárat. Jó pár órát ámultam azon, hogy ami otthon három könyvből álló tematikus egység, az itt fél könyvtárnyi. Elképesztő jó könyveket találtam, és elkezdtem azon gondolkozni, hogy pontosan milyen fejezeteket próbálok megírni. Az a tervem, hogy hétköznapokon 4-5 órában írok, meglátjuk, mennyire leszek képes véghez vinni, itt ugyanis meglehetősen sok az input.



A nyolcadik napon megint Gy-vel találkoztam, pénzköltés nélkül konzumáltunk az Oxford streeten, ahol egy csodálatos boltot mutatott, aminek elfelejtettem a nevét, de olcsó és nagyszerű ruhákat kapni, légynapszemüveg-szaküzletet rejt, valamint randa tigrismintás bőröndöket is árulnak. Az Icelandot, a félkész ételek helyi mekkáját és medináját is megismertette velem (hasznos tudás!) és közben felismertük, hogy mindketten nagyon szeretünk rendszerezni, úgyhogy gyorsan összeszedtünk két, közlekedéssel kapcsolatos londoni érdekességet.

1. A mindent átszövő hálózattal bíró közlekedési rendszer ennél alkalmasabban már nem is működhetne, kivéve, hogy a metrót a legváratlanabb helyzetekben és időpontokban zárják le, akár egész vonalakat is. Így aztán a mindent átszövő hálózattal bíró közlekedési rendszer dacára kiszámíthatatlan, mikor ér az ember úticéljához. A késéseket be kell kalkulálni itt, szólni ugyanis nem tud az ember annak, akivel épp találkozója lenne, ugyanis az egész metróhálózatban biztonsági okokból hiányzik a térerő. A tájékoztatás viszont kifogástalan, minden változást százszor bemondanak és mindenhova kiírnak.

2. Amikor négy éve először voltam Londonban, már akkor is a civilizáció egyik legnagyobb vívmányának tartottam, hogy a londoni metróutasok birtokolják azt a tudást, hogy a mozgólépcső egyik oldalára kell állni annak érdekében, hogy a baloldalon szaladhasson, aki siet. Azóta megtapasztaltam, hogy a mozgólépcsőn rendet ismerő londoni metróutasoknak azt az egyszerű szabályt még nem sikerült elsajátítani, hogy ha megáll a metró, akkor először kiszáll, aki megérkezett és aztán száll be, aki továbbindul. Az élet itt is harc.

A péntek esti pörgésben is részt vettem, ami itt már 6-7 körül elkezdődik. Camdennél tömegverekedést is láttam, ahol a résztvevők mindegyike csinosan felöltözött 13 éves lány volt. A képek nem ott készültek, hanem a Foundry nevű, nagyszerű helyen.

És az első bulizás is megvolt, magyarokkal ugyan, de rendkívül jól sikerült. Volt benne verekedő angol párocska, focimeccs nézés, eső és méregdrága alkohol is, igazi brit szórakozás. Illusztrációként: reggeli csendélet, menő szálloda homlokzatával, előtérben az éjszakai súlyosságok következtében elveszített topánnal.



És akkor hadd szóljak egy pár szót a helyi lányok öltözködési szokásairól. Kedvem lenne hatalmas pofont adni nekik ugyanis, hogy édes lányom, vegyél már fel valamit, felfázol és véreset fogsz pisálni. A brit lányok ugyanis hóesésben is előszeretettel vesznek fel miniszoknyát, harisnya nélkül, nyitott szandállal. Még a kedd esti bulizásnál is kevesen adják alább a flitteres miniruhánál. Tetszetős, hogy megadják a módját az estének, de a 0 fokban lyukas topán felett képtelen vagyok napirendre térni. Nyomasztó volt kicsit viszont, hogy a magyarok nagy része, akikkel találkoztam (nem túl sok, a minta korántsem reprezentatív), nem szeretnek itt lenni. Szenvednek a drágaságtól és a nyomuláskényszertől, akik meg végre szereztem munkát, azok meg attól, hogy mennyire sokat kell dolgozni, ráadásul a Magyarországgal kapcsolatos spleen is rajtuk van.

Szerdán nagyszerű napom volt, a fenekemben máris ott az izomláz, Londonban ugyanis rengeteget gyalogol az ember. Reggel kávéztam Zs-val, aki átutazóban volt Notthingam felé, aztán bambultam az őröket a Buckhingam palotánál. Nem az őrségváltást, hanem amikor egymást cserélik és toppantanak a menő holdjárójukkal. Itt látható a bizonyíték, amelyen ijedtnek nézek ki, pedig csak koncentrálok, hogy ők is benne legyenek a képben, ott hátul.



Aztán a St. James parkban mászkáltam, ahol nagy lúdszerű képződmények tanyáznak, hattyúk és futkározó emberek, háttérben pedig a London Eye, amivel nem tudok kibékülni, értelmetlennek tartom a szolgáltatást, amit nyújt, plusz randa is.




Aztán találkoztam É-val, akivel a Hyde parkot fedeztük fel és a benne levő Derek Jarman életműkiállítást. A nagy fütyiket ábrázoló ágy-installáció tetszett legjobban, és a Blue című filmjét is vetítették, ami így néz ki:



És mivel az egy főre jutó legnagyobb számú focistadionok (Arsenal és Tottenham) és focikocsmák kerületében lakom, nem fértem fel a metróra hazafelé, pedig találkozóm volt Gy-vel, akivel konyhapartiztunk, igazi kolisként. És a hatalmas fekete szomszédommal is beszélgettünk, aki John és 19 éves és pszichológiát tanul és egy olyan afrikai országból jött, amit akkor sem értettem meg, amikor háromszor elismételte és amikor gyerek volt, az anyukája volt Magyarországon és azt mesélte, hogy jók a borok. Most pedig megyek a könyvtárba.

A húsvét hétfő nagy részét Camden Town-ban töltöttem és csak azért nem tudom elküldeni a hetvenévkörül, szimpatikus goth bácsi, a mangafiguárnak öltözött lányok és a kétméteres tarajjal rendelkező szórólapos fiú fotóját, mert itthonhagytam a fényképezőgépem. Itthon, most már csak így hívom. A lakótársaim fele megérkezett. Közvetlenül mellettem John lakik, aki óriási (széltében, felfelé nem annyira), fekete és nyálas brit slágereket üvöltet. Mellette a mogorva nemértemanevét lakik, aki drum and bass-t, ami legalább ütemes, ma délután például tökéletesen elszunnyadtam rajta. Ma a környéken mászkáltam négy órát, elsétáltam az Arsenal stadionhoz, ami nagyon közel van, és megnéztem az egyetemi épületeket, ahol az is kiderült, hogy az egyetemi kosárcsapat idénynek vége, edzés sincs. Pedig annyira szeretnék edzeni - neki is álltam a neten keresgélni.

Azt a reflexmet kell legyőzni hamar, hogy mindent meg akarok venni. Tekintve, hogy az ösztöndíjam még meg sem érkezett, ez elég kellemetlen reflex, mire felocsúdtam, véletlenül vettem is egy csizmát, ami igaz, hogy csak 6 font volt, de hideg, beázós és olyan nem nagyon szép barna. Mondjuk nekem tetszik.



És most direkt nem állok neki keresgélni a Wikipedián, hogy leírhassam a kínzó brit talányokat:

- melyek a szabályai a krikettnek?

- miért van két külön csap a meleg és a hidegvíznek. (illetve miért csak akkor jön a meleg, ha a hideget is megnyitom.)

- miért van MINDEN IRÁNY FORDÍTVA??

Ha jól értelmezem a térkép alapján, Islington városrészben lakom, ami Camden Town és Hackney közé esik. A környékemen sok az indiai és fekete, előbbiek miatt sikerült kicsit berendezni a szobámat, mert őket nem érdekli a keresztények nagy ünnepe és nyitvatartják a Rainbow store-t, amiben buddhaszobor, csillogós szűz mária és arab áldás kitünően megfér egymással. Alaposan kitakarítottam a szobát és szereztem mindent, amit első körben csak tudtam, úgyis mint különböző színes anyagok és csillogósrózsaszín strasszokkal hímzett díszpárna. Így a szoba már százszor csinosabb, a sokk a múlté.

Most így néz ki: (a plafonon található kerek dolog egy lámpabúra, lámpa nélkül, rajzszöggel a plafonra erősítve)



A lakótársaim egyelőre nincsenek itt, kíváncsi vagyok, milyenek. Vigyázat, sztereotípiák következnek! A hűtőben található brokkoli alapján ugyanis lányokra következtetek (mert hát látott már valaki olyan fiút, aki brokkolit evett?), viszont a konyha és a zuhanyzó tisztasága alapján,valamint az ott látható gyanús szőrszálak tanulmányozását követően fiúkra. Meglátjuk.

Tegnap délután elindultam, hogy feltérképezzem az öt font/ sültcsirke+sültkrumpli+ desszert ajánlatot a közeli bárban, és bár focirajongóval élek (vagyis láttam már egyet s mást), odabent olyat láttam, amit még sohasem.. Chelsea-Arsenal meccs, néhány sarokra az Arsenal stadiontól. A bár dugig üvöltöző férfiakkal, akiknek sörtől büdös a szája (annyira sokan voltak, hogy legtöbbjüket testközelből érezhettem), úgyhogy riadtan úgy teszek, mintha valakit keresnék, hogy aztán elmenekülhessek és megehessem a pitát meg a humuszt, amit arab barátaim boltjában szereztem be.

A sarkon mozi is van, és ha jól vettem ki az útikönyből, húsvét hétfőn a múzeumok nyitva tartanak, úgyhogy amint csökken a hóvihar, útnak indulok.

Az egynapos egyedüllét meggyőzőtt abban, hogy internet és tévéfüggő vagyok. Új otthonomban az előbbi esetleges szolgáltatást nyújt, utóbbi pedig nincs. Izgalmas.

Ötleteket várok! Mindenki írja meg nekem, mi tetszett neki legjobban Londonban, és hogy azt miért ne hagyjam ki semmiképp se.

A második napon, könyvtárazás után a Picadilly melletti japán üzeltben éppen a zárás előtti 10 percet kaptam el, ami nagyon nagyon nagy leárazást és nagyon kevés pénzért, nagyon sok és nagyon finom szusit eredményezett a hasamban. A könyvtárban még leszólítottunk egy fekete neurológust, hogy ellenőrizze az előadás nyelvhelyességét, aztán hazatértünk az idős hölgyhöz, aki most arról mesélt, hogy amikor mákot termesztett a kertjében a sütihez, a szomszédasszony fejfölé tartott kézzel, visítva menekült.

Így néz ki a néni környéke, ahol az első három éjszakát töltöttem:



A 3. nap egésze a konferenciáról szólt, egy szupermodell kinézésű professzorcsaj tartotta a nyitóbeszédet, huszonötnek tűnt, állítólag negyvenkörüli. Mostantól nem aggódom azon, hogy nem vesznek komolyan a gyerekkinézésem miatt. Egy óriási, lépcsőzetes előadóba osztottak be, ami már önmagában is kihívás, ráadásul a hadaró britek az academic language nyelvtörő hülyeségeivel súlyosbítva sok kérdést tettek fel, de végül túl voltam rajta és bár az előadás után 5 perccel írtam egy csalódott emailt, hogy mennyire szar volt a teljesítmény, aztán kábé tizen jöttek vigyorogva gratulálni, úgyhogy megnyugodtam. Nagy nyugalmamban gyorsan lehúztam négy pohár bort és onnantól kezdve az angolom egy csapásra feljavult és gátlások nélkül, vígan beszélgettem az alábbiakkal:

Hannah: az akármitisjelentsen 'poszt-feminista apakép' kutatója, brit. Anyukája olasz, apukája iraki. Ő látható a képen.

Su: szupermodellnek kinéző média studies és TV studies professzor. Brit.

Carla: barlangokban filmez, nem értettem, miért és mit, de nagyon izgatott volt tőle, úgyhogy tuti izgi. Portugál.

Lilly: filmrendezőnek tanul, amerikai.

Vörös, ronda fiú: a hollywoodi happy end kutatója, brit.

Kicsi, kopasz lány: filmet hallgat a King’s Collage-ban, mellette pincérnő. Két előadás között elrohant pincérkedni, és közben kirúgták. Román.

Olga: oxfordi angolsággal beszélő, felsliccelt szoknyás, csodaszép lány, az egyik szervező. Görög.

Nem emlékszem.

Nem emlékszem.

És akkor most jön az, amiért a mai posztot kezdtem. Harmadik nap este még az indiaiban ünnepeltük a jól sikerült tudományos napot, aztán vissza a szállásra, és fél10kor már alvás is. Ma, vagyis a negyedik napon elbúcsúztam Anditól és hófúvásban kóválygás után, 10 körül érkeztem végleges szállásomra, ami egy kollégium. Kollégium jellegű kollégium. Otthonról elgondolva a brit kollégium tágas és szép és tiszta és óriásiak a szobák. Erről itt nincs szó, úgyhogy sokkot is kaptam és sírtam P-nek a telefonba, de azóta már sokkal jobb, ugyanis vallásosan mormolom az alábbiakat:

Ami jóa szállásban:

5 perc gyalog az egyetem, 8 perc a metró, amivel 15 perc a legbelváros.

Frissen van festve a szoba.

Világos, mert a legfölső szinten van.

Az utcában rengeteg bolt van, minden, ami kell.

Ha jól érzékelem a térkép alapján, imádatom tárgya, az idióta gruftik és raverek mekkája, a Camden town gyaloglási közelségben van.

Ki lehet dekorláni és akkor otthonosabb lesz.

Valójában nem is olyan rossz a helyzet, csak el vagyok kényeztetve.

Máshol sem találnék nagyobb/jobb/kevésbé szürke/kevésbé spártai szobát.

Kifizettem és nem lehet visszacsinálni. (ez nem a jó rész benne, de erős érv amellett, hogy imádjam a helyet.) Így néz ki a szoba:



És mivel pszichém megköveteli a görcsölést, ismertetem a hátsó gondolatokat is, amelyek most valójában elsők.

A problémák: (bocs, de imádok rendszerezni)

A szoba kisebb, mint reméltem.

A folyosók szűkek és szürkék.

A legtöbb dolog szűk és szürke.

A szoba legnagyobb eleme egy óriási íróasztal, amit majd jól kipaterolok, ha a vendégeim jönnek, mert különben nem lehet lerakni a plussz matracot. Találjátok ki, milyen színű az asztal?! … Igen! Szürke.

A konyha eléggé büdös, bár el van mosogatva.

Üldögélés közben nem tudom nem észrevenni, hogy időnként határozottan megremeg az épület.

A wc gyanús.

Értelmetlen, bolyhos padlószönyeg borít mindent. Lehet, hogy korábban zöld volt, de most. Na? Vajon? SZÜRKE! 

A helyzet ez, alkalmazkodás-mód installálva. Indulok a boltba, hogy megpróbáljam beszerezni, ami szükséges (tisztítószereket, ágyneműt, mert az véletlenül nincs nekik, villanykörtét, kaját, innit és színes, nagyon színes dolgokat.)

És hoppá.
Bár egész nap havazott és esett, most látom csak, kisütött a nap.

Oké, Lutonból beérni tényleg az örökkévalóságnál is tovább tart. Olcsó jegyért időt kell adni cserébe, méghozzá nem is keveset. A repülőút rendben zajlott, főként, hogy Andival fejenként lenyomtunk egy üveg Unikumot, mondjuk, csak decis kiszerelésben, de így legalább életemben először megtapasztalhattam, hogy kétségtelenül vidám dolog a légörvény. Itt látható, amint utazunk a metrón:



Egy 56-os magyar néni kertvárosi otthonába érkeztünk, itt alszom 3 éjszakát. A nagyszerű szállás mellett legyen elég annyi, hogy konyhai beszélgetésünk egy adott pontján (közvetlenül a vizitdíj szükségességéről szóló eszmefuttatást követően) a néni száját elhagyta a csodálatos mondat, hogy "és akkor megtimingoltam a tökfőzeléket". Tegnap este még megkerestük a British Film Institute könyvtárát, aztán megkajáltunk, én igazi brit ízetlenséges levest rendeltem, nyami, aztán elaludtam hazafelé a metrón, fél tízkor már ágyban voltam és a változatosság kedvéért ötkor keltem is. Délelőtt összeraktuk a holnapi konferenciaelőadást, azóta az Oxford Street és környéke boltjaiban időzünk, ami azért is említésre méltó, mert földöntúli önmérséklettel megtartóztattam magam, és nem vettem máris fekete cipőcskét. Telefonra viszont szükség lesz, még ha nem is iPhone (brühühü), valami szuperszépre számítok. Most az óriási Waterstone könyvesboltban vagyok, órákat lehet itt tespedni.

A londoni buszsofőrök igazi könyörtelen/pontos/kegyetlen/logikus jellemzőkkel felruházott népek. Megfigyeltem, hiába fut a féllábú, bottal felszerelt bácsi, ha nem épp a megálló háromméteres sávjában éri el a buszt, a járdán marad.

Már van Oyster bérletem, ettem a Pret-a-mangerban, lökdösődtem a Picadilly-n, eláztam és sétáltam napsütésben = igazi londoner vagyok.

Mivel még soha nem voltam egy hónapnál hosszabb időt utazni, fogalmam sem volt, hogyan kell pakolni. Ráadásul évszakváltás is lesz (sokak szerint Londonban az nem létezik, mert Londonban ugyan változékony az idő, de jó eséllyel nem megy 15-20 fok fölé, viszont jó eséllyel esik), a kosárcuccnak és könyveknek is be kell férnie, jaj mi lesz - gondoltam, mielőtt megismertem volna Pityukát.

Pityuka a méretes, zöld bőrönd (áldott legyen Dóri-tulaj neve) mindent elnyelt, igaz, 24 kiló lett, de mellette csak a teknőspáncélra emlékeztető laptoptáska és egy egészen kicsike ridikül szükséges.

Ha valaki Londonba szándékozik utazni, és nem szeretné kifizetni a Malév 60ezres jegyét, akkor utazhat még Budapestről WizzAir-rel, vagy Easyjet-tel. (Balatonról megy még a Ryanair is, ami ugyan tök olcsó, de oda kell jutni és azzal már elmegy egy csomó idő.) Minden fapados megoldás hátránya, hogy érkezéskor a halálnál kicsit kijjebb rak le a gép. Kiszámíthatatlan, hogy melyik az olcsóbb, de április közepére például a Wildinek csak 22000 lett a jegye egy hosszúhétvégére.

A legolcsóbb repjegyek esetében ez a rohadás messze lévő reptér a Luton - én is ide érkezem ma. Egy praktikus tanács: ha valaki Easyjet-tel jön, mint én is, foglaljon előre helyet az Easybus nevű szolgáltatásra, ahogy én nem tettem, amivel 2-4 fontért bejuthat a városba, kb 1 óra alatt. Amúgy a vonat rövidebb idő, de 13 font. Az Easybus - ha nem foglal az ember előre, mint például én sem - akkor 8 font, de csak Easyjet-eseknek, másoknak 12 font, egy irányba.

Egyébként napok óta nem tudok aludni, ma például négykor keltem.
Most, ha jobban belegondolok, tegnap is négykor keltem és tegnapelőtt is négykor keltem.

10.30-kor indul a gép, délben ott vagyok, max kettőre a konferenciaszálláson, szombaton konferencia, vasárnap pedig beköltözöm végleges szállásomra, az égig érő Arcade-ba.

Még Budapesten, de már csak kettőt kell aludni. A konyhában az édesnemes paprika készenlétben áll, utazó Barbi megmondta, egy idő után az ember ellenállhatatlan vágyat érez, hogy újdonsült külföldi barátainak pörköltet/paprikáskrumplit és/vagy töltött káposztát készítsen, ezekhez viszont elengedhetetlen az édesnemes. 50 gramos kiszerelés, nem túl nagy, meglátjuk.

Ösztöndíjas vagyok, én, én, én, ösztöndíjas vagyok, fizet a magyar állam, és én három hónapot, három hónapot Londonban, egyedül. A Holloway Road megállónál fogok lakni, északkeleten, sötétkék vonal, sötétkék, jegyezd meg.

Imádott kortárs csoportomban az ötvenezer forint értékű búcsúajándékot szeretnék felszólítás sikeresen meghozta gyümölcsét. Csillogós fülbevaló, esőkabát, útikönyv, tusfürdő, szőkítős sampon, dezordor, CSOKI, és egy kicsike dobozba préselt tanga+zokni. (Jó, jó, mindig elfelejtek vinni edzésre, és a csupaszra húzott farmer legkevésbé sem szexi, sokkal inkább húzós érzés.) Semmi, de tényleg semmi más nem kell. Ennyi cuccal utazom.

Na jó, valójában Dórikától szerzett Pityuka, a méretes, zöld bőrönd itt áll készenlétben, telepakolom holnap húsz kiló cuccal. Ma kikészítettem a pólókat, amiket szeretek, két óriási halom. Muszáj lesz redukálni, lehet, hogy a két csipkésszélű ugyanolyan helyett egy csipkésszélűt viszek.

És végül a parák:

- magányos leszek.

- unatkozni fogok.

- a pasim elfelejt.

- unokahúgom, aki imád és akit imádok, elfelejt.

- a professzorok le sem szarnak, nem haladok az írással.

- nem értem meg, amit kedves angol barátaim mondanak.

- nem találok kosárcsapatot.

- kurvanehéz Pityukát képtelen leszek A-ból B-be, majd B-ből C-be egyedül átrendszerezni gyalogszerrel.

Vigyázz London. Jövök.